S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 62. (Budapest, 2001)

14.) gyűjtött anyagában ismertem fel, s ugyancsak vele és Rozner Györggyel gyűjtöttünk további 7 imágót (2 hím, 5 nőstény) a Látrányi Természetvédelmi Területen (Látrány, 2000. IX. 14.). Lárva alakban gyűjtött magyarországi példányról eddig még nem tudunk. A Dráva-menti egyetlen példány folyópart menti dús bozótról, a látrányi példányok, fiatal cser és kocsányos tölgyfák ligetes állományának ekotonjából (egy esetben mézgás égerről), 1,5-3 m magasan való lombozat-hálózással és kopogtatással kerültek elő. Mivel e faj teljesen röpképtelen, terjedésével kapcsolatban ez idő szerint csupán feltevésekre vagyunk utalva. Több szerző közlekedési eszközök útján való passzív elhurcolásra gyanakszik (legutóbb összefoglalóan: Kleukers et al. 1997). Erre lehet következtetni néhány városi, vagy forgalmasabb csomóponton való megtalálásából is, pl. Wiener Neustadt, Wien (Kaltenbach 1970), Basel, Karlsruhe (Tröger 1986), Rotterdam (Kleukers et al. 1997), stb. Az eddigi néhány magyarországi lelőhelyi adatból aligha lehet végleges következtetést levonni, mégis gyanítható, hogy a pár évvel korábban behurcolt példányok utódai valamilyen módon a főbb útvonalaktól távolabb (is) eljutottak. A látrányi előfordulási hely még leginkább megközelíti a forgalmas útvonalat, de ez is kb 10 km-re esik a Balaton partjától. A korábbi lelőhelyek (Gálosfa, Vízvár) pedig még inkább távol esnek a főbb közlekedési útvonalaktól. DélNémetországban városokon és főközlekedési útvonalaktól ugyancsak jóval távolabbi előfordulásokról is említést tesz E. J. Tröger (2001, in litt.). Mindhárom hazai lelőhely természetes, vagy legalábbis természctközeli habitatra utal. Egyenlőre merész feltételezés lenne, ha e szöcskefajt a kérdéses dunántúli területeken őshonosnak tartanánk; ez esetben — az egyébként kis termetű és rejtetten élő szöcske — évtizedek során mégiscsak előkerülhetett volna. Hogy eddig elsősorban neuropterológusaink gyűjtötték, ezt azzal magyarázom, hogy a rovarászok e csoportja sokkal inkább szokott fák, bokrok lombozatán hálózni, kopogtatni (mint az orthopterológusok), amely gyűjtőmódszerrel e kimondottan fa-és bokorlakó rovar leginkább begyűjthető. A déli dobolószöcske elterjedési areájának az utóbbi évtized folyamán történő, északi irányba való, bár jobbára diszjunkt kiszélesedése elméletileg e rovarfaj lehetséges klimatikus adaptációjával, vagy/és a globális felmelegedéssel is összefüggésbe hozható. Azonban mindezek pontosabb megítélése többirányú vizsgálatot, és mindenekelőtt e szöcske előfordulásának, terjedésének további szemmel tartását (monitorozását) igényli. Eddig megismert előfordulási helyein való további vizsgálata arra is fényt deríthet, hogy e rovarfaj képes-e nálunk áttelelni. Ebben a tekintetben a tojások hideg és fagytűrő képességének megállapítása lehet kulcsfontosságú. Az ezzel kapcsolatos tények összefüggésben lehetnek a „globális felmelegedés" komplex jelenségén belül a gyakoribbá váló enyhe teleinkkel (Kozár 1997), pontosabban ezek időbeli jelentkezésével és jellegzetességeivel, mégpedig elsősorban azokon a viszonylag melegebb déli, délnyugati területeinken, ahol a M. méridionale ez idő szerint Magyarországon ismerté vált. ÖSSZEFOGLALÁS A Meconema méridionale Costa, 1860 (déli dobolószöcske), eredetileg északmediterrán rovarfaj, az utóbbi évtizedekben tapasztalt nyugat-európai terjeszkedése után 1995-ben és 2000-ben három alkalommal dunántúli (somogyi), természetes, vagy legalábbis természetközeli habitatokból került elő, melyek azonban egyáltalán nem esnek közel fő közlekedési útvonalakhoz. A M. méridionale, a Nyugat-Európában