S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 61. (Budapest, 2000)

Mivel sem ember, sem állat nem háborgatta a padláson épülő fészket, így a lódarazsak egyre gyorsabban szaporodtak. Feltételezem, hogy minél többen tartózkodtak a fészekben, annál magasabb annak belső hőmérséklete. Több egyed több táplálék beszerzésére képes, hatékonyabb a munkamegosztás, ennek következménye lehet a lárvák fejlődési idejének lerövidülése is. A felépített lépsorok nagyságából jól nyomon követhető a család létszámának ugrásszerű növekedése, amely nemcsak a hőmérséklet, hanem a beszerezhető táplálék mennyiségének a függvénye is (4-5. ábra). A Dunán - július végén - levonuló árhullám után hatalmas mennyiségű szerves anyag halmozódott fel az iszapos part mentén: csigák, kagylók, elpusztult emlősök, madarak, amelyet előszeretettel látogattak a különféle darazsak, köztük a lódarazsak is. Hogy táplálkozásukat megfigyelhessem, próbaképpen a biztonsági zónában, több órája elpusztult, de még nem bomlófélben lévő keszegdarabot kínáltam fel a lódarazsaknak, amelyet néhány percen belül felfedeztek és elfogadtak, majd rövid idő alatt „csontvázig" letakarítottak. A rágóikkal felgöngyölített táplálékgombócokat a fészekhez szállították. Egyszerre több darázs is dolgozott a haltetemen. Amikor az ínyencség elfogyott, újat tettem a helyére. A kövezett partszakasz mentén tartózkodó, szétnyílt vándorkagylókon csemegéző német darazsakat (Vespula germanica) láthatóan ingerelte a finom falat, de nem mertek a közelébe repülni, mert a táplálkozás közben is éber lódarazsak ijesztően emelgették csápjaikat, és furcsán rezegtették szárnyaikat, nagyobbnak és veszedelmesebbnek mutatva magukat, mint amilyenek valójában. Mindenesetre ez a fenyegetés hatásosnak bizonyult. A második haldarab után nem helyeztem újat a terítékre. Órákig visszajártak a lakoma helyszínére, míg végül beletörődtek abba, hogy más táplálékforrás után kell nézniük. Hétről-hétre növekedett a lódarázsfészek népessége. Az optimálist megközelítő körülmények és a háborítatlanság népes kolónia kialakulásához vezetett. A fészekben tevékenykedő hímek magatartását, létszámát illetően, szinte semmit sem sikerült megfigyelnem. Nyár végén, szeptemberben és októberben olykor találkoztam kirepülő hímmel. Ezek legtöbbször sérült fák vagy rothadó gyümölcsök nedveit nyalogatták. Szemmel láthatóan nem törődtek közeledésemmel. Közömbösen hagyták, amint igyekeztem nyalakodásukban megzavarni őket. Többnyire csak lustán odébb másztak vagy lábaikkal igyekeztek maguktól eltolni a csipeszemet, még elröpülni sem akartak. Az ekkor már folyamatosan apadó Duna, vándorkagylók ezreit hagyta szárazon a parti kövezés mentén, amely gazdagon terített asztalnak bizonyult. A száraz és igen meleg október továbbra is kedvezett a lódarazsak fejlődésének. Nemcsak a kagylók, hanem az azokat látogató legyek is vonzották a lódarazsakat. A légyvadászatok miatt sokkal veszélyesebb volt a kőszóráson járni, mint a fészek közelében, mert itt minden irányból várható volt a közeledésük. Október utolsó hetében a padlás réseinek burkolatát minden látható ok nélkül lebontották, és egy részét újrahasznosították a fészek burkolatának bővítéséhez. Ekkorra ugyanis a papírdarazsak népessége - a hűvösebb éjszakák beállta miatt - drasztikusan megfogyatkozott. Feltételezem, hogy a lódarazsaknak nem kellett már tartaniuk a fészek ellen intézett támadástól. Egyre ritkábban röpültek a Pol is tes-fajok, amikor a röpnyílás körüli bejáratot is lebontották a lódarazsak, miközben a fészek alsó szegélyét olyannyira leszűkítették, hogy a legalsó - legkisebb - lépet sem lehetett látni. A novemberben begyűjtött fészekben még voltak élő lakók - hímek nem - kissé megdermedt állapotban. Lárvákat ekkor már nem találtam egyetlen sejtben sem. Valószínűleg a még életben maradt nőstény darazsak falták fel utódaikat. A lárvák egy része és azok hiányos, szétcsócsált maradványa elfolyósodott a fészek alatt, kellemetlen bűzt árasztva. A fészek tanulmányozása során az alábbi adatokat rögzítettem.