S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 54. (Budapest, 1993)

Johnson eredményei arról tanúskodnak, hogy ha a fajgazdagság nem is vetekszik a boreális területekével, de a diverzitás mindenképp figyelemreméltó, különösképp ha annak eddig feltételezett mértékével összehasonlítjuk (lsd. H. Descimon (1986): Origins of Lepidoptera fauna in the high tropical Andes, pp. 500-532. In: Vuilleumier, F. & M. Monasterio (eds). High Altitude Tropical Biogeography, Oxford University Press, Oxford). A számos új kombináció mellett a szerző 19 új génuszt ír le, továbbá 44 fajt és alfajt. Vizsgálatait morfológiai és strukturális bélyegek összehasonlítására alapozza. Nyolc korábban leírt taxonnak kijelöli a lectotípusát. Ábrázolja az összes taxon habitusát és ha lehetséges mindkét nem ivarszervének struktáráját, továbbá térképen szemlélteti a rendelkezésére álló adatok alapján a tárgyalt taxonok elterjedését. Bármennyi lesz is Johnson munkájában a későbbi kutatások által megvilágított tévedés, mindenképpen a neotrópikus boglárkalepke-irodalom egyik alapművét üdvözölhetjük benne, amelynek minden neotrópikus nappali lepkékkel foglalkozó lepidopterológus könyvespolcán helye van. BÁLINT Zsolt, Budapest JEAN-CLAUDE WEISS (1991): - Parnassünae of the World. Sciences Nat, Venette. 48 pp. Igényes kiállítású, nagyalakú, számos színes fotóval és térképpel illusztrált munkát tart kezében az olvasó, amelyet a szerző egy három részből álló sorozat első részének szánt. Három, a közismert kis apolló-lepkével (Parnassius mnemosyne) távolabbról rokon fajcsoportot, nevezetesen a sinio-, a tenedius- és a charlotinus-csoportokat tárgyalja. A szerző hagyományos módon veszi revízió alá az említett csoportokat: lelkiismertesen fölsorolja a leírt alfajokat, szárnyuk rajzolata és habitusuk alapján diagnosztizálja őket, számos taxon típusát is ábrázolva. Több új, a fajok biológiájával kapcsolatos adatot közöl. A Parnassius-ok taxonómiája igen kaotikus, mivel a fajok többsége speciális magashegyi élőhelyeken fordul elő és így populációik egymástól könnyen elszigetelődhettek a különböző evolúciós hatások következtében. Például a Himalája egész hegységrendszerében elterjedt Parnassius simo Gray, 1852-nak 26, míg a kizárólag a nyugati Himalájában élő Parnassius (Koramius) charlotinus Gray, 1852-nak ugyancsak 26 alfaját írták le. Ilyen nagyfokú morfológiai változatosság ismeretében célszerű lett volna a numerikus taxonómia modern eszközeihez folyamodni és segítségével kielemezni a rajzolati elemeket, az ivarszervek struktúráit, és az így kapott eredmények alapján levonni a következtetéseket. Ehhez a szerzőnek minden eszköze meg lett volna, hiszen munkájának fő alapja a példány- és taxon-szám szempontjából igen gazdag Eisner-féle Parnassius-gyűjtemény. Ennek ellenére Jean-Claude Weiss munkája a jövőnek íródott, mivel annak a leendő filogenetikusnak vagy taxonómusnak, aki majd a Parnassius-ok tanulmányozására adja a fejét, rendelkezésére áll egy precízen megszerkesztett, irodalmi hivatkozásokkal gazdagon ellátott, gyönyörő kiállítású munka, amelynek alapján az alapos kutatások könnyen megkezdhetők. BÁLINT Zsolt, Budapest