S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 46/1. (Budapest, 1985)
huzamos gondolkodás révén. Ami annyit tesz, hogy egy már korábban ismert és megnevezett alaktani rész új nevet kap. Ez kétféle módon jöhet itcre: a szerzőnek nem volt tudomása arról, hogy az általa megnevezendő testrésznek már van neve, és a szerző által megnevezendő rész alaktanilag annyira eltér a már korábban megnevezett, azzal homológ alaptípustól, hogy önálló névvel illeti. Az utóbbi szempont azt sugallja, hogy az egyetlen rovarcsoportot tanulmányozó szakember, még ha kiválóan is ismeri saját szűk csoportjának, szakterületének alaktani nevezékeit, az új nevek megalkotása előtt szükséges lenne homológizált ábraanyagon tisztáznia és beazonosítania a megnevezendő részt, s csak azután kísérelni meg a névadást. Természetesen, ugyancsak hasznos lenne más szakcsoportok esetleg már kialakult nevezőkéivel is megismerkednie, ami révén a szerző támpontot kaphatna sok általa még megoldandó kérdést illetően. A párhuzamos kifejezések a latin nevezéktanban meglehetősen gyakoriak, különösen érvényes ez olyan szavakra és kifejezésekre, amelyeket a szakemberek gyakran alkalmaznak a leíró és a rendszertani jellegű munkákban. Ilyenek pl. fovea antennalis, scrobiculus , cavea antennalis mind a három a csáptőíz ízületi üregére a csápgödörre utal. Az archeomma , ocellus medialis , ocellus frontalis, ocellus dorsalis pedig a középső pontszem latin nyelvű megfelelői. A társnevek a magyar kifejezéstárba is belopakodtak. Igaz, a latinban sokkal gyakoribbak, ami teljesen kézenfekvő, hiszen ha meggondoljuk, hogy a morfológia alapnyelve a latin, így latin nyelvű szakkifejezéseket a világ bármely táján működő szakember megalkothat, míg a nemzeti nyelvieket, így a magyart is, csak az egyes országok saját anyanyelvén fogalmazó szakemberek. Érthető tehát, hogy a párhuzamos kifejezések kialakulása igen kedvező feltételek mellett jöhet létre a latinban, míg a nemzeti nyelvekben ennek a folyamatnak viszonylag kisebb az esélye. Ennek ellenére nyelvünk sem mentes a szinonimáktól, így pl. a legyeknél az alap szó azonos a jóval kifejezőbb billértőv el, a sarjuszárny a billér rel. Az általánosan használt, de különösen gyakran a hártyás s zárnyúak leírásakor használt láb szársarkantyú, lábszárvégtövis , saroktüske pedig megfelel az egyszerű sarkantyún ak. Érdekes társnévpárok a farfüggelék és a fartoldalék , továbbá a farokfüggelék és a farfedő , mindkét esetben a második tag az elfogadott, az érvényes név. Megítélésem szerint e csoportba tartoznak azok a szavak is, amelyeknek két- esetleg háromféle írásmódja van. Gondolok itt a görög eredetű és görögös végződésű epimeron-ra, míg ugyanez a szó latin végződéssel epimerum-ként jelentkezik. Ilyenek még pl. a cotula, cotyla , cotyle , ami az ízvápáv al azonos, vagy a leírásokban igen gyakran szereplő fejpajzs , amelynek szintén legalább háromféle változata ismert: clipeus , clupeus és clypeus (ez utóbbi a széles körben elfogadott és használt változat), és természetesen ennek összes vonzata: anteclypeus , clypeolabrum , postcl.ypeus , frontoclypeus , etc . Ugyancsak ide sorolandók a latinból vagy görögből magyarított nevek is, amelyeknek jelentős hányada véleményem szerint erőltetett és bár sokukkal viszonylag gyakran találkozhatunk a szakirodalomban idegenül hatnak. Ezek használatát célszerű kerülni, hiszen mindegyiknek jól ismert magyar nyelvű megfelelője van. Néhány példa ezek közül is álljon itt mutatóként: cerkusz (gör. cercus: fartoldalék, fogó, potrohfüggelék), facetta (francia facette: szemecske), fallu s z (gör. phallus: párzószerv), farinx (gör. pharynx: garat), paramer (gör. parameron: ivarfüggelék, külső fogó), paratergtt (gör. és lat. paratergum: mellékhátlemez), sztigma (gör. stigma: légzőnyílás). Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy néhány görög és latin kifejezés, amely hasonló változáson ment át, annyira meghonosodott nyelvünkben, hogy már nem hangzik idegennek, sőt szerves részét képezi mindennapi leíró munkáinknak. Ezek idegen eredetét ma már csak a szófejtés mutatja ki. Ilyenek pl. a líra (lyra), a szótő önállósításával létrejött tor (thorax), vagy a részelvonással keletkezett membrán (membrana), az összetételben szereplő mozaikszem , spermacső stb. 5. Nyelvtanilag pontatlan nevek Az ide sorolandó neveket három alcsoportba lehet osztani. Az elsőbe tartoznak azok a nevek, amelyek görögből származnak és latin betűs átírásukkor szenvedtek kisebb-nagyobb torzulásokat, főleg a végződéseiket tekintve. A második csoportba a rosszul értelmezett szavak kerülnek, különösen ami az egyes és a többes számukat illeti. A harmadik csoportot a helytelenül összetett szavak alkotják. Az első csoportba tartozó pontatlan neveket jól szemlélteti a cephalon (helyesen cephala: fej) és az összes vonzata. Az összetételben eléggé gyakran használt cephalum pedig már egyenes folyománya az eredetileg is helytelen görögös végződésű -on toldaléknak, amit a latin következetesen -um-mai fr át. További esetek az epistomis, epistomum (helyesen epistoma: szájszél), elytrum (helyesen elytron: szárnyfedő), merum (helyesen merőn: csípőgallér), ocellum (helyesen ocellus: pontszem) stb. Rendkívül tanulságos viszont az újlatin aulix (gör. aulax) esete. Ma már nehéz lenne
