S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 46/1. (Budapest, 1985)
Viszont a szakosodásnak éppen az általános tartalom az egyik legnagyobb ellensége. A hát szavunkat mindenki azonnal megérti, de ha megnézzük egy rovarnak a hátát, az egyik esetben azonnal feltűnik annak tagoltsága, míg más esetben éppen e hát egysége, összeolvadt jellege lesz szembetűnő. S bár hát szóval jelöljük pl. egy bogár testének felülről látható felszínét, gyakran minden valószínűség szerint mindössze az előhátat és a páros, egymás mellett fekvő, hatalmas, minden további részt beborító szárnyfedőket látjuk. Vagyis ilyen általános megnevezéssel a köznapi értelemben még megelégedhetünk, de korántsem érvényes ez a tudományos közleményekre. Hiszen a rovaroknál a hát szó két felszíni takaróra vonatkozik: a tor és a potroh felülről látható részére. Vagyis ebben az esetben szavunk csak akkor alkalmazható egyértelműen, ha mind a tor, mind a potroh felszíni képletei vagy színe tökéletesen azonosak. Ám, éppen ez az eset viszonylag ritka a rovarvilágban, hiszen mind alak, mind működésüket tekintve rendkívül nagy különbség van a két testrész között (a kifejlett, ivarállat esetében az előbbi elsősorban a lábakat és ahol megvan a repítőkészüléket, vagyis az állat helyváltoztatásához elengedhetetlenül szükséges mozgásszerveket hordozza, így az állat elterjedésében van fontos szerepe, míg az utóbbi, a potroh főként az ivarszerveket, a kiválasztó- és a tápanyagfeldolgozó szerveket foglalja magában, vagyis az állat fennmaradásában és szaporodásában jut döntő szerephez). Tehát ebben az esetben a magyar hát név csak az igen tág értelemmel bíró latin ter gum szónak felel meg. Ugyanakkor a görögből származó notum név, amit a magyarban szintén hátt al adunk vissza, kizárólag már csak a tori részre vonatkozik. Kétségtelen, hogy sokkal szerencsésebb lenne a notum szót torháttal helyettesíteni. Sajnos azonban ezzel a hát kálváriája még nem ért véget. Ugyanis egy további latin, hátra vonatkozó kifejezés is létezik: a scutum . Ez a szó kitűnően visszaadja a tori hát olyan alakbeli megjelenését, amikor az pajzsra emlékeztet, tehát nagyjából kör, tojásdad, esetleg ellipszis alakú. Nyilvánvaló, hogy e harmadik esetre legcélszerűbb lenne a hátpajzs ot használni. A kérdést tovább bonyolítja az a tény, hogy rendszerint a három testszelvényből (elő-, közép- és utótor) álló tor esetében csak a középtor, ritkán az utótor háti része pajzs alakú. Önként adódik a középhátpajzs és az utóhátpajzs szakkifejezés. Ezzel most már ugy tűnik, hogy a végére jártunk a nevezések körül tapasztalható bizonytalanságoknak. Azonban, ha jobban szemügyre vesszük pl. egy darázsnak az un. középhátpajzsát, azon jól elkülönülten egy további, kisebb méretű, három- vagy ötszögletű, ismét kifejezetten apró pajzsra emlékeztető, sima vagy recés felszínű területet látunk. Ezt a latin nyelvű irodalom scutellum-nak (pontosabban me soscutellum-nak, mivel a középhátpajzs része), azaz pajzsocskának (pontosabban közép hátpaj zsoc s ká nak) nevezi, amit a jelenleg forgalomban levő, tehát használt magyar szakkifejezés egyszerűen hol hátacskának, hol pajzsocskának nevez. Holott ismét fel kell hívni a figyelmet, hogy ez a kicsiny terület mindössze a középhátpajzs része, tehát legrosszabb esetben is középhátacska, vagy középhátpajzsocska lenne az egyértelműen beazonosítható és alkalmazható megnevezés. Igaz, a logika, a következetesség nem erős bástyája az élő nyelvnek, hiszen a nyelv valóban él és folyvást változik, mint a mindennapi gyakorlat és alkalmazás függvénye. A fenti rövid bemutatás meggyőződésem szerint világosan szemlélteti, hogy egyetlen példa is elég arra, hogy még a joggal védelmezett, meghonosodott, régi nevek alkalmazhatósága körül is vannak még kívánnivalók. 2. Alakra és működésre nem utaló nevek A tudományos irodalomban a szakkifejezések megalkotásakor a szerző több szempontot is mérlegelhet. Kézenfekvő a morfológiai egység alakjára utalni, ha azonban az nehezen körülírható, akkor célszerű annak működéséből kiindulva adni nevet. Gyakran azonban, nem tudni miért, ezek a szempontok a háttérbe szorulnak. Igen kedvelt a helyzeti megjelölés, ami sok esetben természetesen in-dokolt is, így például senki sem vitathatja az izmok, az idegek elrendeződéséből megalkotott nevek használhatóságát. Ám, ugyanakkor az alap íz (latin megfelelői: basis, manubrium , sc apus ) elnevezés vajmi kevés" információt hordoz. Ha pedig tudomásunk van arról, hogy ez legalább három dolgot is jelent, akkor nyilvánvaló, hogy a névadáskor a szakemberek nem kellő körültekintéssel jártak el. Vizsgáljuk meg a három esetet. a) alapíz - basis: a levéltetvek utolsó csápostorízének kiszélesedett része, amelyen a vég- nyulvány ered. A sző magyarázata egyértelműen körülírja, hogy a kérdéses íz hol helyezkedik el, milyen funkciót lát el. Vagyis a leírás alapján az alapíz kétszeresen is rossz szó, hiszen nem egy ízeit függelék tövéről, hanem a csáp 6. ízéről van szó, ami egy sok, apró ízecskéből álló, a vége felé elvékonyodó un. végnyúlványn ak biztosít alapot. Ha a végnyúlvány kifejezés már élt akkor, amikor az alapíz megszületett, mennyivel világosabb lett volna egyszerűen végnyúlványtőt esetleg végnyulványalapot használni, ill. bevezetni az irodalomba. b) alapíz - manubrium : az ugróvillás rovarok potrohának utolsó, vagyis 4. haslemezéhez csat-
