S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 46/1. (Budapest, 1985)

Folia ent. hung. 46 (1), 1985 A magyar rovaralaktani nevek kialakulásának rövid története A short history of the formation of Hungarian terms of insect morphology A ma használatban levő magyar nyelvű rovaralaktani nevek és kifejezések kialakulásának története több mint háromszáz éves múltra tekint vissza. Tulajdonképpen az első magyar nyelvű enciklopédikus művek (APÁCZAI CSERE 16 53, MISKOLC ZI 1702) már foglalkoztak rovarokkal, vagy ahogyan még annak idején nevezték őket bogarakkal. A korabeli műveltség azonban az állattani munkákban még többnyire az emberi test megnevezéseit alkalmazta és nemigen tett különbséget gerinces és gerinctelen csoportok közt. így, a rovarokra alkalmazott alaktani nevek még nem kifejezetten ezen állatcsoport valamely testrészének a leírására készültek, hanem a magyar szókincs már korábban is létező elemei voltak. Ezáltal a kezdeti időszakban világos, egyértelmű és jól használható nevek jellemezték a megnevezni kívánt alaktani egységet. Ilyenek pl.: a szárny, a bőr, a láb, a hát és az ezekhez hasonló kifejezések, amik a mai napig mltsem változtak. Ám a természettudományos kutatások szerteágazása és nagyarányú fejlődése már a 17-18. században az egyes csoportok behatóbb vizsgálatát igényelte, ami természetszerűleg maga után vonta a különféle szakágak szókincsének jelentős mértékű bővítését is. így jelennek meg MISKOLCZI-nál a kemény szem, a szarvacska, a bokréta, a derék, a héj, a kéz, a szálacska, a gerénc stb. Amikor Carl LINNÉ a 18. század első harmadában, rendszerbe foglalván az élővilágot, az állatok és a növények latin nyelvű kettős nevezéktanát megalkotta, érthető módon rendkívüli mértékben fellendítette e tudománykörök kutatását. Mindezek ellenére a 18. században még egyáltalán nem beszélhetünk magyar nyelvű szakkifejezésekről, hiszen a kor szellemének megfelelően a tudományos nyelv a latin volt és az ismert vagy a tudományra ismeretlen állatfajok leírása szinte kizárólag ezen a nyelven került közlésre. A magyar nyelvű természettörténeti munkák sorát HORVÁTH (1775) és MOLNÁR (1783) munkái nyitják meg. Azonban ezek a kötetek, tudománytörténeti értékükön túl semmit sem tartogatnak a rovaralaktani kifejezések után búvárkodók számára. így LINNÉ 10. kiadású Systema Naturae (1758) cimű munkája után csaknem ötven év volt még szükséges ahhoz, hogy az első korszerűnek mondható, magyar nyelven írt tudományos állattani kézikönyvek megjelenjenek. A 18. és a 19. század fordulóján viszont, szinte egymást érve négy ilyen könyv is napvilágot látott (GÁTI 1798, SÁNDOR 1798, FÖLDI 1801, SZENT-GYÖRGYI 1803). A vaskos kötetek közül az első még eredeti kifejezéseket nemigen tartalmaz és csak tudománytörténeti szempontból érdekes pl. az olyan név, mint a Lepidoptera helyettesítésére alkotott halpénzes szárnyuak kifejezés. FÖLDI műve már sokkal 'eredetibb, így az ő könyve az uj magyar nyelvű rovaralaktani kifejezések megalkotása terén mérföldkövet jelent és sok ma is használt szóval gazdagította rovaralaktani kifejezéstárunkat. Igaz, ma már senkinek sem jutna eszébe falámot használni a tapogató, vagy bibét a nőstény ivarkészüléke helyett. Ugyanakkor a nála bevezetésre kerülő pajzsocska, az ajak és mások ma is élő elemei szóhasználatunknak. A másik két szerző művét böngészve kevés olyan szóra bukkanunk, ami átmentődött volna a 20. századba. Ezután sorra jelennek meg EMODY (1809), PETHE (1815), BARRA (1833), CSERSZKY (1834), SOLTÉSZ (1839) hasonló jellegű munkái, megtűzdelve különböző idegen szerzők magyar nyelvű fordításaival: RAFF (1799), BERTUCH (1805-1809), MUSCHELLE (1807), BONNER (1818-1819), MILNEEDWARDS (1846), ez utóbbiak nem sok ujat nyújtottak, de jól szemléltették a hazai állattani irodalom nagyarányú fellendülését. De ez nem is meglepő, hiszen a 19. század első fele a nemzeti újjáéledés ideje Magyarországon. Ennek szellemében jár el SZÉCHENYI István is, amikor 1825 végén tett javaslatával megteremti a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásának alapfeltételeit és vezérgondolatként a magyar nyelv művelését helyezi a tudós társaság figyelmének homlokterébe. Okkal hihetjük, hogy ez nagy lendítő erőként hatott az állattani és ezen belül a rovartani kutatások eredményeinek magyar nyelven történő közlésénél is. Közben sorra jelennek meg a már nem általános jellegű feldolgozások, így pl.: a kérészről (GOROVE 1819), a bögölyről (REISINGER 1831), a vándorsáskáról (FRIVALDSZKY 1831), a kolumbácsi szúnyogról (HEUFFEL 1847). E fellendülést BUGÁT,