S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 31/2. (Budapest, 1978)

Az angol "Etikai kódex" A közelmúlt évtizedei óta egyre nagyobb tért hódit a természetvédelem szükségességének gondolata. Anélkül, hogy e bevezetőben a természetes környezet veszélyeztetettségének vagy pusztulásának mindenkit érintő bonyolult okait fejtegetném, szeretnék inkább a cikk mondanivalójának alaposabb megértésére néhány kiragadott példát felhozni a problémának, megoldásának ill. megoldatlanságának illusztrálására. 1 : Olaszországban nincsen általános természetvédelmi törvény, ezért évente több, unikumszámba menő élőhely semmisül meg (Szardinián a botanikusok által védeni javasolt 20 biotopból az elmúlt 3 év alatt 10 elpusztult); 2: a németországi erdőket addig takaritották hatóságok és magántulajdonosok, amig minden rovar "kitakarodott" belőlük; 3: a spanyolok közzétették a "Vörös Könyvet" (Libro Rojo), amely a veszélyeztetett nappali lepkefajok névsorát és lelőhelyeit tartalmazza, ám azok megőrzésének minden biztositéka nélkül; 4: Ausztriában a World Wildlife Fund tőkéjével vásárolnak meg egyes, magánkézben levő és entomológiailag egyedülállóan értékes területeket, amelyek végső pusztulása megbocsájthatatlan lenne (pl. a Fertő-tó ausztriai oldalán), de őrzésük nincsen megoldva. A tárgy természetéből fakad, hogy a természetvédelem minden célkitűzését roppant nehéz - sőt talán lehetetlen - törvényekkel megvalósíttatni, hiszen pl. az emberi magatartás érzelmi vagy esztétikai motivációit is szabályoznia vagy irányítania kellene (a kirándulók többsége azért tépi le a virágot, mert "kedves", "szép", "disziti" a lakást stb. ). A félreeső, sajátos, vagy kis területű biotopokban élő "ritka vagy helyi" rovarfajok fennmaradásának a legfőbb veszélye azonban maga az entomológus! O - és nem a turista, falusi gyerek, vagy egyéb természetjáró - aki esetleg utolsó példányait fogja meg a szóban forgó fajoknak: vagy mert "munkássága" nem ismer határt, vagy mert a "törvény" nem tudja e határokat megvonni. Vagy mert nincsen olyan, a lelkiismeretéhez szóló norma, amelyhez tarthatná magát. Az etikett előírásait magáénak elismerő és a közösségi élet minden praktikus oldalát szabályozó magatartási normákat figyelembe vevő angolok voltak azok, akik - felismerve a probléma nehézségeit - elsőként dolgozták ki az egyetlen lehetséges megoldást, a Gyűjtési Kódexet, vagyis a társadalom egy embercsoportjának kivánatos cselekvési szabályait. Az Angol Rovartani Társaságok Közös Bizottságának ezt a munkáját már a megjelenésének pillanatában elkeresztelték "Etikai Kódexnek", azaz olyannak, amelyet minden "rendes ember" (itt értsd: rovarász) kötelezőnek ismer el. Márpedig aki Angliában a "szabály" eUen vét, az megsérti a közösség szellemét! És fele sem tréfa: akadt ilyen, s az illetőt a többi entomológus "kigolyózta a klubból" - s vajon bárki számára nem a legfájóbb büntetés, ha a hozzá legközelebb áUó csoport vagy társaság veti ki magából? (A Kódex előirásainak ezt a megsértését és a rovarászok eRtélő leveleit a "The Entomologists'

s Record" 1977. évi számaiban közölték. ) A természetvédelem - jelen esetben a rovarfajok védelme valamely országban - tehát nyilvánvalóan nem a nehezen megfogalmazható rendeletek előirásain áll vagy bukik, hanem az egyén magatartásán. Ezért üdvösnek tartom és iránytmutatónak vélem az angRai "Etikai Kódexet", amelyet az alábbiakban fordításban közzéteszek. Felelős (a természetért és a tudományért felelős) zoológusok dolgozták ki. A mi viszonyainkra csupán helyenként kell módositani, de igy is alkalmazhatónak és követendőnek kell tartanunk.