S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 28/1. (Budapest, 1975)

lepeken trágyában fejlődő legyek vizsgálatát. (A más életmódú fajok szerepe ezekéhez képest elhanyagolható). Sertéstelepeken és egy lótelepen szerzett tapasztalatainkat már közöltük (PAPP 1974a, 1974b). Most Magyarország 3 szarvasmarhatelepén és 2 afganisztáni állami gazdaságban folytatott vizsgálatainkról számolunk be. A nagyüzemi állattartó telepek legyészeti vizsgálatával, a kutatás részletkérdéseivel foglalkozó, vagy a légykérdés megoldásához közvetve felhasználható munkákat korábbi cikkekben már ismertettük. Ehelyett itt a legyek elleni védekezés eddig használt vagy javasolt módszereit vennénk sorra. A védekezés módszerei közül legfontosabb az imágók ellen alkalmazott vegyszeres védekezés, mert bár kivitelezése nem egyszerű, drága és csak folytonos ismétlésben ad kielégítő eredményt, valóban hatásosan csökkenti a legyek számát. A biológiai védekezés e téren még nem hozott számottevő eredményt. A legyek parazitáinak fel szaporítása oly kevéssé hatásos, hogy ez az ut szinte bizonyosan nem vezet a kérdés megoldásához (pl. LEGNER et BRYDON, 1966). Különféle légybetegség-okozó baktériumok (főleg B. thuringiensis) alkalmazásának bevezetésére biztató kísérletek történtek (BRIGGS, 1959, DUNN 1960), de sajnos, e szelektív és környezetvédelmi szempontból kifogástalan módszer kidolgozása sincs azon a fokon, hogy általános használatra kerülhetne. Számunkra meglepő, hogy miért nem fordítottak több figyelmet a legyek tenyészőhelyeinek feltárására és olyan módszerek általános használatba állítására, melyek a legyek fejlődési alakjainak elpusztításával oldották volna meg a legyek elleni védekezést. Például hazánkban már a 30-as évek elején, igaz csak közegészségügyi céllal, feltárták e módszer előnyeit és szorgalmazták bevezetését (LŐRINC Z et MAKAR A, 1934). Később, szintén a szinantróp, közegészségügyileg káros legyek elleni leghatásosabb védekezésként ARADI et MIHÁLYI (1971) javasoltáé módszert. Ezért határoztuk el, hogy felmérjük néhány nagyüzemi szarvasmarhatelep légyhelyzetét, feltárjuk a légytenyésztő helyeket és megtesszük az első lépéseket egy egyszerű, olcsó, az eddigieknél mégis hatásosabb módszer kifejlesztésére. 1972-73-ban 3 komplex szarvasmarhatelepet vizsgáltunk Szentendrén, a Kiskunsági ÁG apajpusztai üzemegységében és Bicsérden (Baranya m.). Mindhárom telepen tejelő teheneket és borjakat, Szentendrén növendék- és hízómarhákat is tartanak. A tejelő tehenek istállóinak alaprajza a 3 telepen igen hasonló (1. ábra), de míg Apajon és Szentendrén trágyakivonóval, Bicsérden tolólapátokkal távolítják el a trágyacsatornából a trágyát. Igen fontos annak figyelembe vétele, hogy Bicsérden és Apajon a trágyát naponta elszállítják a telepekről, Szentendrén az istállók végében, nyitott trágyatelepeken tárolják. Hálóval imágókat gyűjtöttünk a telepek különböző részein, nemcsak a tehénistálókban, hanem valamennyi istállóban, a karámokban, profilaktóriumban is, illetve 25-50 g szárazanyag-tartalmú trágyámintákat vettünk a telepek mindazon részeiről, melyek légytenyésztés szempontjából számba jöhettek. A trágyamintákat befőttes üvegekbe szedtük, tetejükre enyhén nedves fürészport rétegeztünk, szövettel fedtük (cf.MIHÁLYI 1965), és belőlük a legyeket termosztátban (30 c°) kineveltük. Bár a talált fajok lárváinak jelentős része morfológiailag eléggé ismert ahhoz, hogy ilyen alakban is meghatározhatók legyenek, ez jóval nehezebb, mint az imágók határozása, a mi célunk pedig a lehető legegyszerűbb és legbiztosabb módszer kidolgozása lenne. Afganisztáni tanulmányutam során 2 állami gazdaságban (Bini Hesar, Kareze Mir) végezhettem azonos vizsgálatokat. A Bini Hesar-i borjuistálló hasonlít a hazaiakhoz (2. ábra: B), a tehenek és növendék marhák azonban tisztogatott nyitott karámban és ahhoz csatlakozó, félig nyitott, féltetős istállóban vannak elhelyezve (2. ábra: A.) Két szerencsés körülményt kell megemlitenem, melyek az eredmények értékelését és a követkéz-