Dr. Surányi Pál szerk.: Rovartani Közlemények (Folia Entomologica Hungarica 1/1. Budapest, 1946)

csak párhuzamosan rohamosan szaporodott, hanem mellékgazdái révén olyan hatalmas létszámra emelkedett, hogy döntően esik' latba a kalamitás összeomlásának előidézésében. Ezért az elsőlegesen károsító rovar kalamitásánál biztosan meg lehet jósolni, szinte évre, a vég bekövetkezését. Nem így a másodlagos kártevőknél, tehát pl. a szúféléknél, illetve ezek többségénél. Van ugyan ezeknek is elég ellenségük a madarak, fátyolkák, bogarak, szitakötők, élősdi darazsak, atkák és férgek köréből, de a kalamitás megszűnése mégis másképpen folyik le. A parazitahatás másnemű, mint az elsőleges károsítóknál. A szúinvázió esetében, ha az ember nem, vagy elégtelenül avatkozik be és az időjárás nagyjában kedvező marad, akkor óriási területekre kiterjedhet a pusztítás. Itt ugyanis nem fog kifejlődni és beavatkozni a parazitáknak olyan hatalmas serege, mint az elsődleges kártevők esetében. Ezeknek igen hosszú időre volna szükségük, hogy olyan mértékben elszaporodjanak, amely elegendő volna a szúinvázió fokozatos letörésére. Ha ugyan egyáltalában elérnék ezt a fokot! A magára hagyott szúveszedelem óriási mérveket ölthet, mert a paraziták fékező, korlátozó hatása aránytalanul gyengébb, mint az elsőleges kártevőknél szokott lenni. Kissé teleológiai ízü magyarázata ennek az, hogy az élősdiek elszaporodást gátló szerepe ahhoz van alkalmazva, hogy a szúfélék legtöbbje másodlagos kártevő. Ez azt jelentené, hogy az elszaporodást csökkentő tényezők láncolatában sokkal kevesebb szemet jelentenek, mint az elsőleges kártevőknél. A természet ú. n. „háztartásában", vagy ha úgy tetszik, a „biológiai egyensúly" fenntartásában nem is kellett nekik olyan nagy szerepet juttatni, mert hiszen a másodlagos kártevők elszaporodásának előbb vagy^ utóbb határt szab az alkalmas költőtalaj és a tápanyag hiánya. Természetes, hogy előbb vagy utóbb minden szúkalamitásnak vége lesz. A költésre alkalmas fák fokozódó hiánya, hosszabb ideig tartó kedvezőtlen időjárás, a szaporodási energia kimerülése, kapcsolatban betegségekkel, az élősdiek és más ellenségekkel fokozatosan csökkenti, majd megszünteti az inváziót. Ez az állapot azonban rendszerint csak évek hosszú sora után következik be, amikor már nagykiterjedésű erdők pusztultak el. A kalamitás görbéje a csúcsponton túl nem meredeken esik le, hanem évekre széthúzódva csak lejtősen ereszkedik alá. Ebből az a tanulság, hogy a természet segítségére a gyakorlati erdésznek nem lehet és nem is szabad számítania, mert az annyira későn és olyan szabálytalanul jelentkezik, hogy addigra erdeink elpusztulnak. Viszont ez a felismerés a szúveszedelemimel szemben meghatározza viselkedésünket is: nem szabad várnunk ölbe tett kézzel, hogy majd a sült galamb a szánkba repül, hanem rendszeresen és módszeresen védekeznünk kell a szúveszély ellen. Különösen fontos a lucfenyvesek védelme, mert ennek a fenyőnek az életföldrajzi és környezettani helyzete hazánkban úgyis nagyon kényes. Hazánk mostani határai közt őshonos lucosok csupán az ország nyugati határszélén vannak, körülbelül a Rőtfalva—Kőszeg—Németújvár—Szentgotthárd— Felsőlendva vonaltól nyugatra; másutt a lue telepített és általában nem neki alkalmas talajon és meg nem felelő, mert túlságosan