Folia archeologica 54.

Vörös István: Pézsmatulok (Ovibos pallantis H. Smith) koponyalelet a zebegényi epigravetti vadásztelepen

4(3 VÖRÖS ISTVÁN dombvidékei felé (pl. Ságvár). A Duna-kanyarhoz közeledve előbb a tatai, majd a dorogi medence nyújthatott számukra legelőhelyet. A Duna-kanyar mindkét partján a folyó mentén szűk sáv volt járható. Ezt használták ki a paleolit vadász-csoportok, amikor a magasabb „teraszokról" figyelhették meg az állatok mozgását. Innen mentek le a folyó partjára, hog}' a torlódó, vagy a gázlókon átúszó rénszarvasok közül megszerezzék zsákmányukat. Az állatok feltörése és darabolása is itt történhetett. A Dunán átkelő tarándszarvasokra vadászó Pilisszántói (I.) kőfülke vadászait Kormos Tivadar frappánsan „pilisi hegyek eszkimóinak" (KORMOS T. 1926.), GÁBORINÉ-CSÁNK Vera pedig „barlangi eszkimóknak" nevezte el (GÁBORINÉ-CSÁNK 1980, 244-). A rénszarvasokra azonban nemcsak az ember, hanem a korszak csúcsragadozói a farkas és a rozsomák is (Bitóc I.) vadászott (BILLER 2009.). Ok sem kerülhették el sorsukat, prémjükből kiváló meleg ruházat készült. A kozmopolita farka-falka előnyberészesített zsákmányállatainak (Capra, Rangifer, Equus, Cervus Ovobis) élősúlya 100-200 kg, maximum 300 kg. A magányos omnivora rozsomák legnagy obb patás zsákmányállata a 100 kg-os rénszarvas (

WENIGER 1982, 13-136., Tab.31.). A „terasz" vadásztelepeken folytatott tevékenységek jellege és időtartama szerint az utánuk maradt telepjelenségek is eltérő formációt mutatnak. A kőipar eszközkészletei is különbözőek, az alaptevékenységüknek megfelelő speciális összetételűnek. Az alkalmi vadásztábor kőiparának eszközkészlete mindig szűkebb spektrumú, mint egy tartós településé. A Duna-kanyar vadásztáboraiban a leggyakoribb zsákmányállat a rénszarvas. A korai időszakban még nem ritka az erdei Bison és a steppei Equus, a hidegcsúcs felé haladva ezek a fajok egyre ritkábbá váltak. E két faj predominanciája nyári vadászatot is jelezhet (BORZIYAK 1993, 83.). Nagyobb településeken megjelennek a ragadozók és a sarki nyúl is. Európában a W.III, hideg maximum klímája általában hidegebb és szárazabb volt, mint a megelőző időszakban, amit rövid, kissé envhébb klímaepizódok szakították meg. A hideg maximumot általában 18 000 b.p. köré helyezik, ami pontosabban extrém hideg és a száraz periódusnak nevezhető, Európában b.p. 20 000-től 16 000-ig tartott. A vadásztáborok közönséges zsákmányállatai a rénszarvas és/vagy a vádló voltak. A vadászati stratégiát a zsákmányállatok oldaláról azok életmódja (pl. csorda-, vag}' magányos állatok), a vadászok oldaláról pedig a vadászati technológia (eszközök), illetve a vadászati - mint élelemszerzési - tevékenység szervezettsége határozta meg (DENNELL 1985, 97, 100.). A Kárpát-medence éghajlata a leghidegebb periódusban sem volt kifejezetten sarkköri, de a jellegzetes sarkköri állatok, mint a rozsomák, a sarki róka, sarki nyúl, rénszarvasok, és a pézsmatulok előfordulnak. A zebegényi löszből ismert un. „glacialis fauna" leghidegebb fajának a pézsmatulkot kell tekinteni (GAÁL 1933b, 130.). Milyen volt a Kárpát-medence hideg maximum (W

.III.) előtti „prehideg" időszaka, csapadékos vagy száraz hideg? Különösen hideg száraz télen az Ovibos élőhelyéről elvándorol (TOEPFER 1963, 154.). Az extrém tundrái Ovibos hó mentes, vagy vékony hótakarót visel el. A téli és a nyári legelője között a Rangifer igen hosszú (akár 10002000 Km-es) távolságot is képes megtenni. A tundra és borealis-erdei Rangifer mozgását gátló kritikus hóvastagság 30-50 cm. (

WENIGER 1982, Tab. 28.). A zebegényi Kálvária-hegy epigravetti alkalmi vadásztáborhely kora a leghidegebb Würm ill.-at közvetlenül megelőző „erdős-tundrai" időszakra, a Pilisszántói faunaszakasz végére tehető (VÖRÖS 2000, 197.). Ne feledjük, A vadásztáborhely fölé 40-45 m vastag homogén lösz települt. A lelőhelyről 1940-194l-ben begyűjtött faszénmaradványokat Sárkány S. és Stieber, J. határozta meg, a jól éghető fenyők (Pinns sp.) és a cirbolyafenyő (Pinus cembra) maradványok (Márton 2002.) fenyőerdők közelségét jelzi. A Duna-zug hegységet mozaikszerűen aljnövényzetben dús