Folia archeologica 52.

Vörös István: Ló az Árpád-kori Magyarországon

Ló л/. ÁRPÁD-KORI MAGYARORSZÁGON 187 jegyzés a magyar urakra vonatkozik, amely szerint „a lovak istállóján kívül semmihez sem értenek" (KARÁCSONYI 1887, 213.); „semmit sem szagolnak, csak a lovak vizeletét" (

KRIS ró 1996, 26.); „nem értenek máshoz, mint a lovak vizeletéhez" (Karácsonyi, B. és Szegfű, L fordítása in. Deriberatio... 1999. 586—587.). Egyébként a ló vizelet (urina) elakadása az ókortól említett kórisme. Kris tó megemlíti még, hogy „a lovak vizeletére vonatkozó adat esetleg az erjesztett lótejre, a kumiszra (is V.l.) vonatkozhat" (KRISTÓ 1996, 29.). A ménlovak húgya, és a kancatej egymástól eléggé távolálló produktum, nem beszélve arról, hogy Európában, így Magyarországon sem volt szokás a kancatej fogyasztása. Ha a lotium - „locium" esetleges alakváltozást vehetnénk figyelembe igaza lenne Karácsonyi Jánosnak, aki a lovak szállására, elhelyezésére vonatkoztatta a leírást. Ha a lotium - „lotio", a lovak ápolása, mosása az inkriminált cselekedet. „Temetési ló - gyász ló " Magyarországon a 12-13. századi adományok, végrendeletek döntő többségében a lovakat és/vagy méneseket egyházi intézményeknek ajánlották fel. Részben indokolva, hogy a megnevezett monostort, egyházat választották temetkezőhelyül, vagy ritka esetben „lelki üdvükért" (1206-1218), „lelkük és a kereszt megváltásáért" (1220.) ajánlották fel - többek között - lovaikat is. A ló adományt annak eladásából származó pénzösszeggel is helyettesíthették. Konkrétan a temetési menetben az elhunyt „teste előtt" felvezetett lovakról Magyarországon csak a 14. századtól történik említés (1332.). Az. egyháznak felajánlott temetési lovakra vonatkozó magyarországi adatokat legutoljára Szarka József gyűjtötte össze (SZARKA 2001, 1Í6, 14. lábj.). A szokást, amelyben A temetkezés után lova(ka)t adtak az egyháznak a magyar szakirodalom egyértelműen a pogány magyar hitvilág „elkrisztiánosodott" továbbélésének tartja. Két elgondolkodtató vélemény: az egvik „a keresztény papok nem engedték meg a keresztény hitre tért magyaroknak, hogy az elhunyt vitéz paripáját — pogány szokás szerint leszúrják és vele eltemessék, hanem arra bírták rá a gyászos feleket, hogy az így veszendőbe menő lovat inkább adják oda azon egyháznak, hová az elhunytat nyugalomul helyezik s ettől aztán, ha úgy tetszik, maguk a gyászoló felek visszaválthatják" (KARÁCSONYI 1896, I 15.). A másik az 1200-as évek első felében nyugatról - feltehetően - két generációval korábban Magyarországra érkezett Iván lovagnak „már sikerüli magyarrá lenni s átvenni a pogány szokásokat idéző magyar hagyományt", amikor végrendeletében 3 ménlovat hagyományoz Szent Mária-hegyi apátságnak (KRISTÓ 1981, 26.). Érdekes adalék Gezthi Péter végrendelete (1402.), amelyben a lelki üdvéért felajánlott lovakat nem közvetlenül az egyházra, hanem két úrhölgyre hagyományozta. Farkas Benedek anyjának a nagyasszonynak adott 17 lóból „1 jó lovat a ménesből"; továbbá Szirmai Domokos leányának a lányára hagyott 19 lóból „2 jó lovat" ad azzal a szándékkal, hogy ők teljesíthessék kötelezettségüket hogy azokat a „lelki üdvére" fordítsák (BELÉNYESI 1957, 337.). A lónak temetés utáni egyházra hagyása a keresztény szokás szerint a meghalt lelkéért adott kivételes, igen nagy értékű „alamizsnaként" értékelhető. A katolikus egyház tanítása szerint az élő hívek áldozatai, imái, és alamizsnái Isten irgalmából az elhunyt híveknek használ. A gazdag családok, de az uralkodók is úgy próbálták biztosítani az elhunytaikért való közbenjárást, hogy adományok, végrendeletek, kedvezményezések ellenében a szerzetesek imádkozzanak, és szentmisét mondjanak az elhunyt családtagok - vagy az adományozó saját - lelki üdvéért. További vizsgálatokat igényel annak megállapítása, hogy a magánszemélyek által az. egyháznak adományozott lovak döntő többsége a 12-13. században a temetéstől függetlenül történt. Majd a 14., de főleg a 15. századtól az adomá-