Folia archeologica 52.

Vörös István: Ló az Árpád-kori Magyarországon

178 VÖRÖS ISTV ÁN III. Gergely pápa a már említett levelében írja: „ne imádjátok a bálványokat és tartózkodjatok az állatáldozatoktól". Kiknek áldoztak állatokat? Arra a következő levélrészlet válaszol: „akikel Jupiternek állatot áldozó és az áldozati hússal táplálkozó presbiter (keresztel meg), előírjuk, hogy kereszteljék meg őket (újra)" (MGH 1. Briefe des Bonifatius 28, 51.). Kiknek áldoztak lov at? Jelen esetben akkor még létezőnek hitt Jupiternek, illetve Donarnak (HDA. Bd.l. 1477.). 743-ban Liptinában (ma Lestines, Belgium) tartott zsinaton a világi hatalmat képviselő Kal lmann frank fejedelem 15 solidus pénzbüntetéssel súlytotta a pogány szokások további gyakorlását (FÉLEGYHÁZY 1967, 176.). Zakariás pápa (741-752) Szent (II.) Bonifác püspök kérdésére válaszolva 751. november 4-én kelt levelében írja: „Bizonyos vadmadarak élvezetétől mindenképpen óvni kell a keresztényeket. A hódtól, a nyúltól és a „vadlótól (equi silvatici)" még sokkal inkább tartózkodni kell" (MGH 1. Briefe des Bonifatius 87. 196., Briefe cles Bonifatius 87., 194-197.). Szent (II.) Bonifác püspök a germánok apostola a lóhúsevés kérdésében liberális volt, egy olyan szokásnak tartotta, amivel korai fiatalságában még Angliában ismerkedett meg és esetleg maga is gyakorolta? (jegyzi meg maliciózusan HEHN 1883, 22.). A 10. században, miután néhány skandináv fejedelem Konstantinápolyban felvette a keresztséget „nem ettek többé lovat s ormadarakat" (or, orv - „tolvaj", ragadozó madár), a skandináv istenek szokott áldozatait. Az Angliában kereszténynyé lett norvég király Hakon „is kénytelen volt enni az áldozati lóhúsból és enni Odin, Thor és Bragi tiszteletére" (CANTU 1864, 75, 77.). Norvégiában Szent Olaf tanácskozásain - még- lovat evett. A pogány svédek Truggvason Olaf királyt pedig „lóevőnek" nevezték (GOI.THER 1895, 565.). A St. Gallen-i kolostorban IV. Ekkehard szerzetes 1000 k. írt asztali áldásában maradt fenn utalás a „vadlóhús" evésére: „sít feralis equi caro dulcis in hac cruce Christis". Hajdan a vadonban alapított kolostorokban a jámbor szerzetesek még fogyasztottak lóhúst (

HEHN 1883, 22.). A tilalmak és az engedmények ugyancsak személyfüggőek voltak. Majd kétszáz évvel később III. Ince pápa (1198-1216) mindent eltűrt, ami „igazán nem volt rossz". Meghagyta, hogy az északiak lóhúst egyenek, [...] a laternbergieknek pedig - a böjt idejére - megengedte, hogy a hal szűke miatt húst ehessenek (CANTU 1867, 56.). Hogy mire vonatkozhatott a ló „vad" jelzője, miután ebben az időben vadlovak (equus ferus-ok) Nyugat és Közép Európában már nem éltek? A levelekben szereplő „caballi/equi silvatici, feralis equi, equulorum agrestimii", stb. a még nem idomított ménesbeli szilaj lovakat jelöli, tartásuknak - esetleges - helyével együtt. Magyarországon az 1046-os Vata féle pogánylázadás során - többek között elvetették a keresztény hitet, és bálványokat kezdtek imádni. A Képes Krónika 82. fejezetében elítélően szereplő „lóhúsevés" szövegkörnyezete, valamint történeti háttere egyértelműen jelzi, annak pogány szokáshoz kötődését: „áldozatot mutattak be az ördögöknek (démonoknak) és lóhúst kezdtek enni". Azaz a régi pogány isteneknek lovat áldoztak, és az áldozati ló húsából ettek. A krónika szerzője nem említi a ló „szerepét", azaz áldozati voltát. Az akkori emberek számára ez köztudott volt. Mégis, a különböző írások valamilyen formában jelezni akarták, hogy nem „közönséges" lóhúsevésről van szó. Szent Gellért legendájában (15.) lóhús „equinas carnes" (SRH.II. 501.), a Képes Krónikában (82.) ló-húsétel „equina(s) pulpas" (SRH.I. 338.) szerepel. A 15. századi Dubnici Krónikában pedig már „megnevezik" a tilalom „okát", azaz a nyers lóhús „crudas carnes" fogyasztását (SRII.I. 338.). Szent Gellért életírója „bűnül rója fel" a lázadóknak, hogy lóhúst ettek. Ami önmagában véve még nem bűn, „csak ha áldozati liúskép ették" (KARÁCSONYI 1887, 159. lábjegyzet). Toposzként rögzült, hogy a középkorban a