Folia archeologica 52.

Fodor István: Dr. Fehér Géza (1917-2005)

10 FODOR ISTVÁN Köztársaság becsületrendjét, a Török Köztársaság alapításának 50. évfordulója alkalmából adományozott díszoklevelet, az Isztambuli Műszaki Egyetem nagy bronzplakettjét, valamint tudománytörténeti munkáságáért ugyanezen egyetem díszoklevelét, továbbá az ankarai egyetem Nyelv-, Történeti és Földrajzi Karának elismerő oklevelét. Különösen szívügye volt a Magyar-Török Baráti Társaság működése, amelynek 1989-től elnöke, majd 1998-tól haláláig tiszteletbeli elnöke volt, emellett a társaság kiadványának, a Török Füzetek-nek állandó munkatársa. Nem szakadtak meg kapcsolatai Bulgáriával sem, ahová a gyermek- és ifjúkor emlékei mellett édesapja egykori munkássága és emberi, szakmai barátságok kötötték. Több dolgozatot szentelt a török kultúra bulgáriai emlékeinek. Korábban fájdalmasan érintette, hogy édesapja ottani tevékenységét a második világháború után igaztalanul rendkívül negatívan ítélték meg a hivatalos tudományos körök. Nagy örömére szolgált viszont, hogy a hetvenes évektől e megítélés alapvetően megváltozott, édesapja munkássága újból elfoglalta méltó helyét a bolgár tudománytörténetben. Nem mulaszthatjuk el felidézni Fehér Géza emberi alakját. Mint múzeumi kollégát pályakezdésem első napjától ismertem, hiszen egy szobában dolgoztunk évekig, hármasban Géza legjobb barátjával, Parádi Nándorral. Szívélyes és kedves ember volt. Nem ekkor láttam először, hanem 1963-ban, amikor elsőéves egyetemistaként küszködtem a visegrádi Salamon torony melletti török kori lakóházak feltárásával. О feleségével, a fájdalmasan fiatalon elhunyt Vattai Erzsébettel látogatta meg Visegrádot. Kérdezgettem tőle ezt-azt, ő kicsit elgondolkodva válaszolgatott, halkan és megfontoltan. Még akkor nem tudhattam, hogy valójában korántsem ilyen zárkózott. Mert valóban, a tisztelettudó hivatalnok mintapéldányát lehetett volna róla megmintázni. A választékosan öltözött régimódi úriember így jelent meg reggelenként sötét felöltőben, kalapban. A kívülállók azonban nem tudták, hogy kiváló humorérzékkel rendelkező, reálisan is optimista alaptermészetű ember, aki ki nem állhatta a képmutatást, az aljas színlelést és a tehetségtelen felfuvalkodottságot. Fiatalabb éveiben minden közös mókának, ugratásnak tevékeny részese voll. Sose volt ugyan aktív sportember, mégis részt vállalt az ásatási futballmeccsen, no nem cselezgető csatárként, csupán hálóőrzőként. Idősebb kollégáim mesélték, hogy Géza bátyánk kissé félrehajtott fejjel, filozofikus mosollyal szemlélte, amint a labda átkocogott a gólvonalon. Kötelességtudó és szorgalmas muzeológus volt. Jól emlékszem, amikor naponta, az ebéd utáni ellanyhulást követően, Parádi Nándor többszörös biztatására elindultak a régi lapidáriumi raktár felé. Bármennyire pedáns hivatalnok is volt, nehezen viselte a hiábavaló formaságokat, a puszta időpocséklásnál nem több értekezleteket. Mi, fiatalabbak mértük az időt, hogy Géza bátyánk hány perc alatt merül mély álomba az osztályértekezlet kezdetétől. Erre öt-hat percnél ritkán kellett tovább várni. Nem csak udvarias, kellemes munkatárs volt, hanem segítőkész is. És nem csak apró-cseprő ügyekben, hanem komoly problémák megoldásában is. Nekünk, akkori fiataloknak segítségünkre volt lakásgondjaink megoldásában, ami abban az. időben messzemenően nem tartozott az egyszerű ügyek közé. Mert a török kori régiségek kutatója gyakorlatias észjárású ember is volt, széles ismeretségi körrel. Nem feledhetők szentenciái, amelyeket egy-egy eset kapcsán, mindig kissé elgondolkodva mondott ki. Ezeket aztán sokat idézgettük, félig tréfásan, léiig komolyan. Egyszer például egyik, eléggé dicstelen múltú kollégánkról esett szó, akiről én megjegyeztem, hogy az eltelt idő talán javított valamit erkölcsi tartásán. „Rendes embernek születni kell" - szólt a bölcs végkövetkeztetés. Erről aztán nem is esett több szó. Más alkalommal egyik kollégánk egy akkoriban kényszerű hivatali „stik-