Folia archeologica 49-50.
Csaba Tóth: A „szerecsendenár”
366 CSABA T o rn A „SZERECSENDENÁR" Az Anjou-kori magyar pénztörténet egyik sajátossága a pénzelnevezések különösen differenciált használata, amilyenre egészen az újkorig nincs példa. A fennmaradt mintegy tucatnyi különböző pénzelnevezés többségét megbízhatóan azonosította a kutatás, ennek ellenére még mindig több olyan elnevezést ismerünk, amelyeket jelen tudásunk alapján még nem sikerült megfejteni. A 14-15. század fordulóján gyakorta szerepel okleveleinkben egy bizonyos „bardus" elnevezésű pénz, amelynek eredetét, számos próbálkozás ellenére, ezidáig még nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, pedig azonosítása kulcsfontossággal bír a 14. század második fele pénztörténetének megértéséhez. A szakirodalomban Huszár Lajos megfejtése vált általánosan elfogadottá, miszerint ez az elnevezés egy Zsigmond által 1387-1390 között vert pénztípust takart, nevezetesen a H. 575. (CNH.II. 120.) dénárt, amely elnevezését Zsigmond pénzügyigazgatásában jelentős szerepet betöltő Onoffrio Bardi családnevéből kapta. Legutóbb Engel Pál vizsgálta felül a „bardus" névre vonatkozó írott forrásokat, s meggyőzően kimutatta, hogy valójában ez alatt a pénzelnevezés alatt nem Zsigmond veretét értették, hanem egy I. Lajos uralkodása végén vert pénztípust. Kimutatható, hogy a középkori magyar pénzelnevezési gyakorlatban az egyes pénztípusokat alapvetően három módszer alapján nevezték el. A pénzek kaphatták nevüket kibocsátójukról, ti. a pénzverést felügyelő kamaraispánról, a pénzverde helyéről, illetve jellegzetes éremképükről. Mindhárom módszerre számos példa akad a 14. századból. A stíluskritikai vizsgálatok és az éremleletek összetételének elemzése arra mutat, hogy I. Lajos uralkodása végén a H. 542-544. (CNH.11.94-96.) dénárt verték, amelynek előlapján magyar-Anjou címerpajzs, hátlapján Szent László szembenéző álló alakja látható. Ezt a pénzt nevezték az 1370-es években „szerecsendenárnak", mivel kibocsátója az a Szerecsen János volt, aki I. Lajos uralkodása végén szinte teljhatalommal bírt a magyar pénzügyigazgatásban. A tények összevetéséből tehát az a következtetés adódik, hogy a „szerecsendenár" és a „bardus" ugyanannak a pénztípusnak két különböző elnevezése, amely kezdetben kibocsátójáról kapta nevét. 1. Lajos halála után Szerecsen János kikerült a pénzügyigazgatásból, mivel kamara haszna ispánként működött tovább, s így személyének kapcsolata a korábban általa veretett pénzzel az évek folyamán megszakadt, s idővel talán az emléke is teljesen elmosódott. A 14. század második felének talán legjobb minőségű ezüstpénze azonban továbbra is forgalomban maradt, de ekkor már lekopott róla személynévi eredetű elnevezése, s jellegzetes hátlapi éremképére utaló nevet vett fel. Ez az elnevezés, nevezetesen a „bardus" tehát valójában a Szent László kezében tartott fegyverre, a bárdra utal, s mai formája nyilván „bárdos" lenne. Ezt az etimológiai megfejtést támasztják alá azok a korabeli itáliai kereskedőkönyvek is, amelyek az ugyancsak Szent Lászlót ábrázoló magyar aranyforintokat „fiorini ungheri di mannaia" név alatt említik, utalva a pénzek legjellegzetesebb képi elemére, a lovagszent legfontosabb attribútumára, a bárdra. Tóth Csaba
