Folia archeologica 46.

Kovács Tibor: Tisztelgés Mozsolics Amália (1910-1997) sírjánál

DR. MOZSOLICS AMÁLIA 9 Gold votive rings. Archaeology 23, 1970. 138-143.; Die bronzezeitlichen Goldfunde aus Ungarn. Mitteilungen cíer Österreichischen Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte 22, 1971. 36-37.; Der Goldfund von Pusztaegres-Pusztahatvan. ActaAnt 25, 1977. 289-297.; Der Goldfund von Várvölgy-Felsőzsid. Studien zur Bronzezeit. Festschrift für W.A. von Brunn. Hrsg. H. Lorenz.. Mainz, 1981. 299308.; Bronzezeitliche Goldohrringe von Dobrovitza. MAGW 118-119, 1989. 163174.) Az igazi elismertséget a magyarországi, bár talán joggal mondhatjuk: a Kárpát-medencei bronzleletek három részben közreadott, minden lehetséges szempontra kiterjedő feldolgozása jelentette. Az 1967-ben, 1973-ban és 1985-ben megjelent kötetek elsősorban a kincs-, ill. raktárleletekre épültek, ám valójában - a telep- és sírleleteket is bevonva - a rendelkezésre álló teljes forrásbázis elemzése nyomán születtek meg a fémművesség tipológiai és időrendi besorolására vonatkozó eredmények. (Bronzefunde des Karpatenbeckens. Depotfundhorizonte von Hajdúsámson und Kosziderpadlás. Budapest 1967.; Bronze- und Goldfunde des Karpatenbeckens. Depotfundhorizonte von Forró und Opályi. Budapest 1973.; Bronzefunde aus Ungarn. Depotfundhorizonte von Aranyos, Kurd und Gyermely. Budapest 1985.) Testi és lelki erejét lassan-lassan elvesztve, a reprezentatív sorozat zárókötetét már nem tudta befejezni. Várhatóan a közeljövőben, a berlini egyetem segítségével, katalógusként fog megjelenni. Ha egyáltalán van joga az utókornak sommásan ítélkezni, talán megfogalmazható: Mozsolics Amália egy 20. századi magyar tudós jellemzően sajátos karrierjét futhatta be. Volt díjtalan gyakornok, tevéKenykedett a visszacsatolt, majd ismét elvesztett Észak-Erdélyben, mélyen idegen volt tőle is az ötvenes évek szorongató légköre, s csak humanizmusa, igaz gyökerekből táplálkozó hite segítette abban is, hogy - tudásra és intelligenciára építve - kellő humorral élje át a következő évtizedeket, környezetével gyakorta vitatkozva szakmáról, politikáról, az emberi kapcsolatok tényleges, vagy éppen fals megnyilvánulásairól. Ahogy az évek múltak, a keményen polemizáló, néha könyörtelen vitapartnerből tanítványokat, követőket kereső, öregedő tuclós, majd tiszteletre és szeretetre méltó, lassan-lassan mind többet feledő idős hölgy lett. Csupán a mindennapokban, hiszen időskori szakmunkái alig vesztettek a korábbi művek racionalizmusából. (Gußkuchen aus wieder eingeschmolzenen Altmetall. Beiträge zur Ur- und Frühgeschichte. Hrsg. H. Kaufmann und K. Simon. Arbeits- und Forschungsberichte zur Sächsischen Bodendenkmalpflege Beiheft 16. Berlin, 1981. Bd. I, 403-417.; Ein Beitrag zum Metallhandwerk der ungarischen Bronzezeit. BerRGK65, 1984. 2072.; Verwahr oder Opferfunde? ActaArchHung 39, 1987. 93-98.; Der Bronzefund aus der oberen Remete-Höhle. ActaArchHung 40, 1988. 27-64.) Ami hosszú ideig elkerülte, a külföldi tudományos sikerek mellett, az a hazai elismerés volt. (A ritka kivételt a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Rómer Flóris-emlékérmejelentette 1972-ben.) Vélhetjük, ebben közrejátszott igazságot kereső, ám olykor érdes modora is. Ennek ellenére még őszinte büszkeséggel tudott örülni az Akadémiai díjnak, és a Magyar Nemzeti Múzeumtól kapott Széchényi-emlékéremnek. Amint várta, és kereste is az alkalmat, hogy taníthassa a fiatalabb nemzedékeket. Több külföldi intézmény, ill. szervezet tagja volt, sok éven át képviselte a magyar régészetet a Nemzetközi Ősrégészeti és Koratörténeti Unió Állandó Tanácsában. Sokáig egyedül élt Mozsolics Amália, de tudjuk, nem volt magányos. Érezhette újra meg újra kollégái megbecsülését, s maga mögött tudhatta szűkebb családja szeretetét, amiről sokszor és őszintén beszélt a múzeumban is. A családról, amely nyugodttá, emberivé tette utolsó éveit, s békéssé erejének lassú elmúlását. Amikor június elején utoljára elbúcsúztam Mozsolics Amáliától, bizonytalanul állt egy kertes ház kapujában. Még köztünk volt, és a tétova kezek őszinte