Folia archeologica 45.

Dienes István: A honfoglalás kori magyar kovácsok egyik mesterfogásáról (Jegyzetekkel ellátta: Fodor István)

192 DIENES KIVAN A szablya keresztvasának díszítése felidézi bennem azt az óbudai eredetű szablyát, amelyet néhány éve bontottam ki a BTM munkatársaival. Ha emlékeim nem csalnak meg, annál az ellenző síkjait bronzból való, gerinceit és ékalakban sűrűn rovátkolt, egész felületükön gazdagon aranyozott berakott csíkok ékesítik. Voltaképpen az is kalászmintának tekinthető, de más kivitelben, egészen más technikával készült.

8 A tiszavasvári sodrat igazi jelentőségét persze az adja meg, hogy ez a páros szembe sodrat nem csupán Büdszentmihályról ismert, hanem a tágabb környéken is fellelhető, ami közös műhelyhagyományokra utal. E tárgyak közül a legismertebb a Fettich által már közölt, még a karosi I. temető szórványaiból származó, káprázatos szépségű kengyelpár; ez ad igazán fogalmat arrról, hogy milyen is lehetett a mi - csupán töredékekből álló és azokból megjelenített szablyánk.

9 (9-10. kép.) A karosi kengyeleken a szíj nyílást mindhárom oldalról a már részletezett ékminta keretezi, - ezen felül a szárakon ütemesen sorjáznak keresztben a két oldalt ezüst csíkokkal beszegett, ezüst és réz huzalból összetett, ellapított sodratok. Hogy ez a díszítés átterjedt-e a kengyelek túlsó felére is, ez ma már Fettich leírásából nem ítélhető meg,

1

0 mindenesetre ez a korabeli viking kengyeleken korántsem valami ritkaság. tőt azonos, két sodratból álló fonalként rekonstruálta. (8. kép.) Ez a rekonstrukciós rajzon világosan kiderül, mivel a három sodratból álló fonal kettős ékalakú mintát alkotott volna. A két leírás közti eltérés bizonyára azzal magyarázható, hogy a rendkívül rossz állapotban előkerült szalagtöredékekből nem minden esetben lehetett egyértelműen megállapítani a fonatokban lévő sodratok és szálak számát

v 8 Az 1982-ben Óbudán (Budapest, III ker. Kaszás u. 12. - Bendek Elek u. 4.) Kaba Melinda és munkatársai által feltárt sír szablyájáról van szó. A fakoporsós temetkezést akkor eredeti helyzetében kiemelték és az Aquincumi Múzeumba szállították, majd ott bontották ki. E munkában Dienes István is részt vett. Rövid ásatási beszámolójában Kaba Melinda megjegyezte, hogy „... a sírt Dienes István publikálja." (Kaba 1983, 35.) A közzétételre azonban azóta sem került sor. A szablya - a sír egyéb mellékleteivel egyetemben - szerepelt a BTM 1991-es braunschweigi kiállításán, fényképét azonban a katalógusban nem közölték. Ld. Irásné-Metis 1991, 109, 445-446. (A penge hossza: 84 cm, szélessége 3,5 cm, a markolat hossza 11,2 cm. A katalógus leírása szerint a markolaton aranyozás nyomai látszanak. Uo. 445, kat. sz. 66.) Dienes István - a dolgozatához mellékelt egyik rajzvázlata alapján ítélve - az óbudai szablya ellenzőjének díszítésmintáját a banai szabja ellenzőjének díszítéséhez vélte hasonlatosnak. Ez utóbbin az ékalakú vájatokba illesztett berakás valóban a kalászmintára emlékeztet, ezekbe a vájatokba azonban nem sodrott huzalfonatokat, hanem sima ezüsthuzalokat kalapáltak. Vö. Kiss - hatha 1970, 221, 224. XXIV. t.; Dienes 1972, 62. 16. kép.; Fodor 1996c, 363-364. 9Fettich 1937, 135. CXXXIII. t. 1-2. A díszes kengyelpár a Karos-eperjesszögi első temető területén szórványként került elő, ahol Horváth Tibor 1936-ban 13 sírt tárt fel, s a sátoraljaújhelyi ún. Dókusgyűjteménybe került. E gyűjtemény anyagát 1943-ban II. Rákóczi Ferenc fejedelem szülőhelyén - a ma Szlovákiához tartozó - borsi kastélyban állították ki. Az anyag a háború végén elkallódott és sorsáról hosszú évekig nem érkezett hír. Ma egy része a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeumban van, a szóban forgó kengyeleknek azonban nyomuk veszett. Révész László baráti közléséből tudom, hogy a Sátoraljaújhelyről elszármazott leleteket (vagy egy részüket) korábban Homonnára szállították, de az ottani múzeumban sem sikerült nyomukra akadnia. E gyűjteményből a későbbiekben csak egy tárgy került elő Magyarországon, a bodrogvécsi tarsolylemez, amelyre Filep Antal néprajzkutató, a Sárospataki Múzeum akkori igazgatója talált rá 1963-ban. A tarsolylemez még ugyanabban az évben a Magyar Nemzeti Múzeum honfoglalás kori gyűjteményébe került. (MNM KKO, ltsz. 63.2.A.) Vö. Révész 1996a. 1

0 Fettich Nándor leírása: „Finom ezüstlemezzel tausírozott kengyelpár. Mindkét oldal díszítése ugyanaz." (Fettich 1937, 135.) E rendkívüli szűkszavúság itt azért meglepő, mert Fettich másutt igen alaposan elemzi a tárgyak technikai kivitelét, díszítésmódját. Idézett második mondata azt sugallja, hogy a karosi kengyelpár szárait és fülét mindkét oldalon a képen látható díszes berakás ékesítette. Ennek azonban ellene szól, hogy honfoglalás kori díszes kengyeleinknek csupán egyik (elülső) oldalát látták el tausírozással. (Beregszász, Rakamaz-Strázsadomb, Muszka, Balkány, Óros, Nyíregyháza - Id. a HMK megfelelő címszavait - továbbá a kolozsvári és a most feltárás alatt lévő tiszacsomai temetőből származó kengyel.) Ez a gyakorlat tökéletesen érthető is, hiszen a kengyelszárak és a fülek hátsó - a láb felőli - oldala a szemlélőnek alig látható, ezért a díszítés ott nem érvényesült volna.