Folia archeologica 45.

Fodor István: Dr. Dienes István (1929-1995)

14 FODOR ISTVÁN eltérő típusú karancslapujtői övet.(17.) (Később az oroszföldi régészek többször hivatkoztak az ő övrekonstrukciójára, amit maga is nagy csodálkozással fogadott, hiszen ott a hasonló korú sírokból szinte teljes épségben megmaradt bőrövek kerültek elő.) Az első veretes tarsolyt László Gyula ismerte fel 1941 -ben a bodrogszerdahelyi temető 3. sírjában. Ennek nyomán alkotta újjá Dienes István az újfehértómicskepusztai veretekkel díszített tarsolyt s felfigyelt annak oroszföldi párhuzamaira is. ( 16.) A farkasréti, már csaknem egész felületén veretekkel borított tarsoly újjáalkotása kapcsán pedig történeti fejlődesi sort rajzolt fel. Eszerint az ősi típusú veretes tarsolyok korábbiak a lemezes tarsolyoknál, ez a díszítésmód még keleten alakult ki őseinknél, később a veretek száma megszaporodik, majd a lemezzel való díszítés szokása válik általánossá. (63.) (Ugyanebben a dolgozatában mutatja ki öwereteink sajátos - ún. virágos-indás - díszítésmódját, amely szintén még elsősorban keleten lehetett általános, az új hazában már csak az első nemzedékek idején lehetett divatban.) Ha nem értelmezzük mereven álláspontját, felfogása az újabb leletek tanúsága alapján is érvényesnek ítélhető. Tárgyelemzései közül mindenképpen meg kell említenünk remek dolgozatát, amelyben honfoglalóink lószerzámzatának apró, de fontos kérdéseit bontotta ki: a különböző zablatípusok használatát, a csontpecek funkcióját, az eltérő nagyságú darabokból álló kengyelpár használatát, a zabiák és kengyelek előállításának fortélyait. (25.) Ehhez nem csupán régészeti megfigyeléseit hasznosította, hanem valóságos néprajzi gyűjtést is végzett. Különös érdeme, hogy ebben a kérdésben még László Gyula alapvető munkái után is tudott érdemlegesen újat mondani. Számos fontos megfigyelésre adtak alkalmat az Orosháza környékén végzett ásatásai, amelyeket a község történetét összefoglaló kiváló munkában tett közzé.(22.) Itteni és balotaszállási tapasztalatai alapján a női ing és kaftán viseletét rekonstruálta, a nyíltegez csontkeretes szájrészét eredeti helyzetében emelte ki a földből (Magyarhomorogon pedig a vaslemezzel keretezett tegezszájjal tehette ugyanezt - 39, 55), megfigyelte a visszajáró lélek elleni védekezés különös formáját, a halott fejének levágását és mélyebbre temetését. Többen úgy vélik, hogy Dienes István csak a tárgyelemzések, az apró részletek kibontásának mestere volt. Ez azonban féligazság csupán. Nagy figyelmet szentelt ugyanis a távlatos összefüggések felismerésének, az egykori társadalmi szerkezet régészeti nyomainak kibontására, a régészeti jelenségek néptörténeti, hitvilági és történeti forrásértékének kimutatására. Maga ugyan mindvégig elsősorban a rangos temetők leletanyagát elemezte, figyelme az egész 10-1 1. századi emlékanyagra kiterjedt. Azonnal fölismerte Szőke Béla könyvének korszakos jelentőségét a köznépi temetők akkor gyökeres szemléleti változást tükröző értékeléséről és alapos elemző bírálatot írt róla.(18.) (Ez máig példaszerű könyvelemzés, a mondanivaló csomópontjainak remek kiemelése, azok továbbgondolása. Sajnos, kevés követője akadt, folyóirataink többnyire hevenyészett, semmitmondó „rcenziókkal" vannak tele.) Szőke Béla igazát támogatva hangsúlyozza, hogy ha köznépi temetőinkben idegen nyelvű népesség nyugodna, a magyar nyelv semmiképpen nem maradt volna fenn, s azt is, hogy Szőke új megállapítását nem értelmezhetjük mereven: e temetők magukba fogadták a később többnyi asszimilált őslakosságot is. 1964-ben nagyívű tanulmányban tekintette át honfoglalás kori régészetünk eredményeit és tennivalóit. (19, 20.) Az általa megjelölt feladatok (temetők és települések együttes feltárása, az egykori hatalmi központok - földvárak - és a körzetükben elhelyezkedő telepek és temetők rendszeres átkutatása, a múzeumokban lévő régészeti emlékanyag kritikai kiadása) máig nem veszítettek semmit aktualitásukból. Különösképp azért nem, mert gyakorlatilag szinte egyáltalán nin-