Folia archeologica 27.

István Fodor: Az uráli és finnugor őshaza kérdése (Régészeti áttekintés)

AZ URÁLI ÉS FINNUGOR ŐSHAZA KÉRDÉSE ( Régészeti áttekintés) A dolgozat célja az uráli és finnugor őshaza régészeti kutatása néhány újabb eredményének, valamint e szakágazat rövid életútjának bemutatása. A finnugor régészet művelői hosszú ideig csak valamely nyelvészeti őshazaelképzelés szemléltetésére használhatták fel az önmagában még kevés bizonyitó erővel rendelkező, gyér számú leletanyagot. így Aspelin az egységes ural-altáji bronzkorról alkotott feltevésével Castrén altáj-szajáni elméletéhez csatlakozik, az őt cáfoló Tallgren pedig az akkor divatos volga-kámai őshaza-elmélet hívévé szegődött. A régészet csak az utóbbi két-három évtizedben jutott el oda, hogy a többi tudományszak mellett egyenrangú félként hallassa szavát a finnugor őstörténet minden jelentős kérdésében. A legkorábbi finnugor szálláshelyek meghatározásában kezdettől fogva nagy szerepet kapott az élet-földrajzi szókészlet. Ennek tanulságain nyugodott a volgakámai őshaza elmélete is. Köppennek a finnugor kori ,méh' és ,méz' szavakra épített elgondolása (hogy ti. a XVIII. század előtt Szibériában nem volt méhészet, így a finnugor őshaza sem lehetett ott) hellyel-közzel még ma is követőkre talál. Pedig F. Linnus már a 30-as években helyesen mutatott rá, hogy a XVIII. században az orosz telepesek csak a házi méhészetet honosították meg Szibériában, az ún. erdei méhészettel már ősidők óta foglalkozott az ottani őslakosság. Márpedig a ,méh' szó a vadméhet is jelentette. Másrészt pedig e szavak rendkívül sok nyelvben megvannak, ún. vándorszók ezek. Mindezek alapján a belőlük levont őstörténeti következtetéseknek nem tulajdoníthatunk komoly jelentőséget. Molnár Erik és L. R. Kizlaszov Castrén elgondolását igyekeztek felújítani. A nyelvtörténet és a régészet eredményei azonban egyikőjük gondolatmenetét sem erősítette meg. Ugy tűnik, arról is végképp le kell mondanunk, hogy a Káma vidéki ananyinói és pjánobori régészeti műveltség és honfoglalóink hagyatéka közt megtaláljuk az összekötő láncszemeket. Az említett két műveltség ugyanis egyre több szállal kapcsolódik a későbbi permi és részben volgai finnugorok anyagi kultúrájához. Az újabb régészeti adatok László Gyula szvidéri őshazaelméletét sem támogatják. Az látszik csupán bizonyosnak, hogy a szvidériek Oka melléki utódai beolvadtak a keletről nyugat felé nyomuló voloszovói lakosságba. Főként a finn és észt kutatók közt népszerű az az elgondolás, hogy a finnugorság igen korán - már az átmeneti kőkor idején - széttelepült az urál-kámai őshazából, s az ő emlékanyagukat láthatjuk az Obtól a Baltikumig húzódó erdővidéki ún. fésűs edényművesség új kőkori kultúrájában. Ezzel szemben ma már aligha lehet vitás, hogy e hatalmas területen az újkőkorban sokféle népesség élt. A fésűs edényművességnek csak az Urál-vidéki csoportját tarthatjuk finnugor hagyatéknak. Emellett azonban egyre több jel mutat a Baltikum és az Urál-vidék korai (i. е. IV. évezredi) kapcsolataira. A régész kutatók többsége egyetért abban, hogy az i. e. III. évezredi uráli új kőkori műveltség, amely az Urál hegységet, a Káma és Középső Volga völgyét