Folia archeologica 19.

Bánkuti Imre – Hegedűs László: A Magyar Nemzeti Múzeum egy XVIII. századi szekrénye

204 BÁNKUTI IMRE HEGEDŰS LÁSZLÓ bár nemesen megmunkált és profilált szegélyléccé egyszerűsödött, amely a párkányzatot lezáró és a párkányzat egészétől egyszerűségében és faanyagában is hangsúlyozottan elütő szegélyhez csatlakozik. Ugyancsak higgadt, mondhatni hűvös egyszerűségű a talapzat vonala is. A szekrény egész tömegében a legmozgalmasabb a párkányrész tört vonalú és tagolt oromzata (124. ábra). A szekrény mestere magas fokú szakmai felkészültséget és az átlagosnál magasabb szintű érzéket árult el a fanemek megválasztásánál és összeállításánál. Tudatosan élt az egyes fafaj ták anyaghatásával, nemcsak a színével, hanem a fényével, anyagának mélységével; a szálirány megválasztásával, változtatásával pedig a mezőknek szükség szerint adott mozgalmas vagy nyugodt keretet és hátteret. Minthogy a figurális intarziák — amint rögtön látni fogjuk — későbbi utánmunkák, a szekrény faanyagának hatását tulajdonképpen nélkülük kell néznünk. És ebben az esetben méginkább uralkodóvá válik a fafajták kiválasztásának, összhangba állításának, elrendezésének nemes egyszerűsége. A szerkezeti elemek harmóniája mellett ez adja a szekrény szépségének, nemességének másik alaptényezőjét. Az intarzia vizsgálata alapján a berakásokat két csoportra kellett elkülönítenünk: a Mária Terézia stílusnál szokásos, geometrikus vezetésű szalagintarzia a bútorral egyidőben készült, az alapfurnírozáshoz tartozik. Az oldallapokat, az oldaléleket és az ajtókat citromfával szegélyezett ébenfa kerettel határolt mezőkre osztotta a mester. Az ajtókon kialakított 2+2 mezőt a fekete keret-intarzián belül elhelyezkedő citromfa szegélyű puszpáng szalagintarzia szűkíti, amely szintén geometrikus vezetésű, a külső kerettel részben összefonódva. Az így kialakult négy belső mezőt rombusz alakú diófa lemezek díszítik. A szekrény készítőjét vagy készítési helyét nem ismerjük, minderre legfeljebb következtetni tudunk. Éhhez egyik kiindulási támpontunk a felhasznált különböző tropikus és hazai faanyagok : az alsó lábazat bükkfa, a felső párkányzat cseresznye és dió, a borítás zöme kaukázusi dió, a szalagintarziák anyaga paliszander, puszpáng és citrom. Mindezen fafajták a XVIII. század második felében hazánkban általánosan használtak, vagy megszerezhetőek voltak, különösen a Bécshez közel eső területeken. Az oldallapokat és ajtókat tagoló mezők megszerkesztésében kétségtelenül mutatkozik bizonyos aszimmetria és pontatlanság, amiből talán arra következtethetünk, hogy a szekrény készítője elsősorban nem hasonló darabok előállításával foglalkozott, s amikor ilyen kiemelkedő bútor elkészítését végezte, kiderült, hogy nincs elég gyakorlata. Az ajtókat kitöltő négy mező mérete pl. a következő eltéréseket mutatja: a két felső mező mérete (balról jobbra): 67X42, ill. 66 X 43 cm, a két alsóé pedig : 62X42, ill. 65X43 cm. Az oldallapokon és éleken az eltérések kisebbek, de ott is megtalálhatók. Mindez azonban nem rontja a szekrény képének összhatását, mert csak tüzetesebb vizsgálat esetén tűnik ki. Ha a szekrényt összevetjük a MNM gyűjteményében levő hitelesen magyar készítésű XVIII. századi darabokkal,

2 talán nem minden alap nélkül következtethetjük: az általunk ismertetett szekrény Magyarországon, minden bizonnyal valamelyik nyugat- vagy észak-magyarországi városban készült, természetesen erősen érezhető rajta az osztrák ízlés hatása. Sajnos, XVIII. századi bútorművességünk története részben még feltáratlan, nem ismerjük még a kiemelkedőbb mestereket - Dévényi J.-né, A Történeti Múzeum XVIII. századi bútorai. (Bp. i960).