Folia archeologica 17.

† Fejős Imre: A Magyar Nemzeti Múzeum története 1848–1944

A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM TÖRTÉNETE 295 hitelt emésztett fel. 1895-re az államadósság egymilliárd korona fölé emelkedett. Ugyanakkor az iparosodást megakadályozta az osztrák nagyipar érdeke, 1890ben a lakosság 72%-a még őstermelésből élt, a nagybirtokrendszer pedig lehetetlenné tette a növekvő népesség mezőgazdasági elhelyezkedését. 1882-ben már 16 ezer kivándorló hagyta el hazáját, 1907-ben 209 ezer. Ilyen módon az első világháború kitöréséig a termelés legfőbb ereje, az ember, 2 millió fővel csökkent. Ennek az államvezetésnek tudható be, hogy a Nemzeli Múzeum a századforduló tájékán a megfelelő anyagi alátámasztás híján, sorvadásnak indult. 188i-ben az országgyűlés, 1887-ben a kultuszminiszter bizottságot küldött ki az intézet felülvizsgálására. Az elsőnek előadója Radvdnszky Béla, a jeles történetíró, a másodiknak Szalay Imre, a minisztériumban a múzeumi ügyek előadója, 1894-től Pulszky utóda az igazgatói székben. Az utóbbi vizsgálatot a sajtóban és a képviselőházban nyilvánosságra jutott különféle vádaskodások tették szükségessé, amelyek tisztázódva, a küldöttség „felkaroló" bizottsággá nyilvánította magát s Berzeviczy Albert elnökletével évekig működött. A küldöttségek jelentéseiből határozottan kiviláglik, hogy amíg az individualista intézetvezetőség fékezte ugyan a fejlődést, az elégtelen anyagi támogatás szinte már lehetetlenné tette a múzeum hivatásának betöltését. Hiányzott a szükséges kapcsolat az igazgatóság és az egyes osztályok vezetői között ; a tisztviselők munkássága ötletszerűen folyt. A tudományos tevékenység mellett elhanyagolták nemcsak az adminisztratív ügykezelést, hanem a múzeumi anyag elsődleges feldolgozását is. A Cimeliotheca 1820-as leltára és az 1848-ban kezdett gyarapodási napló bevezetése között eltelt időszak, 26 év gyűjtő munkájának eredményét még egyáltalán nem vették leltárba. Még mindig az 1859ben Albrecht főherceg által kiadott szervezeti szabályzat szerint végezték az ügyintézést. A tisztviselőket a megélhetési gondok rákényszerítették, hogy a helyeselhető, sőt megkívánt tudományos irodalmi működésen kívül tollúk után iparkodjanak megélni. Létszámuk kevés volt. A Régiségtárban mindössze hárman működtek, közülük az osztály vezetője, Hampel József, az európai nevű tudós, akkora fizetésben részesült, mint egy középiskolai tanár. A bizottságok egybehangzóan azt javasolták, hogy a fizetéseket az egyetemi tanárok javadalmazása szerint állapítsák meg. A dologi kiadások fedezésére — a fűtéstől a múzeumi anyag gyarapításáig — az egész múzeum, a könyvtárral együtt, mindössze évi 39 950 forint költségvetési hitelt kapott. Rendszeres ásatásra egyáltalán nem volt fedezet. Katasztrofálissá vált a helyhiány. A Növény- és Néprajzi tárat már ki kellett telepíteni. A Régiségtárban a dolgozószoba, a szakkönyvtár és az Éremtár egyetlen helyiségbe szorultak össze. Zsúfoltak a raktárak. Az emlékek fele részben használhatatlanul, mint holt anyag, ládákban feküdt, kiállításra nem volt hely. A millennium közeledtével egy ideig úgy látszott, komoly lépések történnek a Nemzeti Múzeum problémáinak megoldására. A felkaroló bizottság 1891. október 6-i ülésén Berzeviczy Albert azt a bejelentést tette, hogy Csáky Albin kultuszminiszter a tervezett ünnepségekbe be akarja kapcsolni a múzeum ügyét, miszerint felépítésre kerüljön az új természettudományi múzeum, a régi épület pedig „kidíszíttessék" a homlokzatnak monumentális anyaggal való bevonásával, a porticusba eredetileg is tervezett plasztikai díszek felállításával és az előcsarnoknak a lépcsőházhoz hasonló stukkó és freskó dekorálásával. A kőemlékek részére a belső udvarban háromhajós oszlopcsarnok volna építendő.