Folia archeologica 15.

Temesváry Ferenc: Kulcstípusok és zármechanizmusok fejlődése a XVI-XVIII. században

KULCSTÍPUSOK ÉS ZÁRMECH ANIZMUSOK FEJLŐDÉSE 113 századhoz, mint a korábban tárgyalt darabunk. A kupolát esztergályozott, többszörösen tagolt díszítőgomb zárja le. A földalatti romlás következtében a szögletes kidolgozása ma már alig érzékelhető. Az anyag átvizsgálása mutatja, hogy a diófej tömör, s formáját meleg kovácsolással nyerte. A diófej alatt találjuk a dióházat, „a középkori zárak lelkét". Erőteljes rongálódása miatt egykori fejlettségére csak következtetni tudunk. A dióból 61 mm hosszú és 7 mm vastag zárköldök áll ki, amely igen szép arányban van a kupola 42 mm-es átmérőjével. A dióház derékszögben hajtott, felszegecselt, enyhén profilált oldalú diólábra támaszkodik. A dióház előtt húzódik el a szerkezet két nyelvszára oly módon, hogy a nyelvszármozgató karok a dióba nyúlnak. Átlagosan 3 mm-es vaslemezből készültek, egyenetlenül kovácsolva, a nyelvcsap felé vastagodva. Ezek a karok a kisdióban is megjelennek, más formában, de azonos funkcióval. Ugyanis a nagy dióba a kulcs csak kívülről hatolhat be. A kulcstaraj megkerüli az őrlemezeket és a nyelvszármozgatókarok segítségével elmozdítja a nyelvcsapot, és a zár kireteszel. A kisdió, illetőleg a dióban elhelyezett csap körül mozgó ún. rögzített kulcs tette lehetővé, hogy az ajtót belülről is nyithassuk. A kisdió hasonló a nagy dióhoz, azonban őrlemez nélküli, és így felépítése a nagy diónál lényegesen egyszerűbb (42. ábra i/c). A második számú zárszerkezetünk kisdióját működtető kulcs körületlemezének tüskéje nem a kulcsszárban, hanem a kisdió kupolás részében rögzített. A kupola itt a szokástól eltérően nem tömör, hanem egyszerűen lemezből hajtott, s egy helyen, szinte láthatatlanul forrasztott. A kisdióban elhelyezett kulcs negyedfordulatos elmozdítása teszi lehetővé, hogy a nyelvszárak, illetőleg az azokkal egybeépített nyelvcsapok hátramozduljanak és ezzel a szerkezet kireteszelődése megtörténhessék (42. ábra i/c). A nyelvcsapok vastagsága 7 mm, szélességük 18 mm. A csappinós kidolgozás, amely már a XV. században is megfigyelhető, az ajtó kulcsnélküli zárását biztosítja. Mindkét nyelvszár bujtóban mozog. Az egyik bujtót a zár első részére dolgozták fel, míg a másikat a rugóházban találjuk. Az első bujtó elhelyezése nem véletlen. Biztosítja a három mozgó alkatrész — a két nyelvcsap és az ötlő — szabályos mozgását, azonkívül a nyelvszáron alkalmazott akasztóváll segítségével lehetővé teszi, hogy a nyelvcsap csupán a szükséges és meghatározott mélységig hatolhasson az ajtó tokjába. A zárszerkezet fő kelléke az ötlő. Szerepét illetően csaknem teljesen azonos a mai zárak ötlőjével. Felépítésében viszont lényeges eltérést látunk. Bár mindkét esetben a kilincsre gyakorolt nyomás hatására működik, azonban, amíg a modern zárak esetében az ötlő a nyelvelőből előre ugrik ki és akad meg az ötlőrekesztőben, addig ezeknél a záraknál azt tapasztaljuk, hogy az ötlő a kilincs elmozdításakor függőlegesen mozdul el és reteszel ki. Az ötlőt mozgató kilincsfej vésett levélalakot utánoz. A kilincsszár derékszögben meghajlik és behatol a rugóházba, majd ismét törést szenvedve kapcsolódik a förgőhöz. Zárszerkezetünk mechanizmusát tanulmányozva látjuk, hogy a nyelvszárak és az ötlőszár között 3 mm vastag, 30 mm magas felszegecselt választó lemez helyezkedik el (42. ábra i/d). E lemeznek tulajdonképpen kettős szerepe van. Egyrészt a rugóházban a nyelvszárak második bujtóját képezi, másrészt a förgőház fedőlemezét pótolja. Az ötlőszár a förgőház alatt kiszélesedik, és a förgőnyúlványhoz kapcsolódik. Amikor az ötlő- mozgató kilincset lenyomjuk, a förgő 8 Folia Archacologica