Folia archeologica 12.

Temesváry Ferenc: Kulcstípusok és zár-mechanizmusok fejlődése a XII-XV. századig

Kulcstípusok és zár-mechanizmusok fejlődése 207 A XIV. századi kulcsok ugyan megtartották az előző évszázad fő típusait, azonban a XIV. századi példányok nagy részén a fül sarkain már megvastagodást figyelhetünk meg. Ezt a fejlődést a XIII. század végén, a XIV. század elején készült, Heves megyei Solátról származó kulcsunk, a Mátyás templom munkálatainál felszínre került leletünkkel együtt még csak érzékelteti, de a fejlődés a század közepére és különösen a második felére kibontakozik, sőt gyűrűs kiképzésig emelkedik.

5

2 Igen fejlett zármechanizmusok meglétét bizonyítja az isaszegi tőzegtelepről származó kulcsunk is,

5

3 amely a csúcsíves példányaink egyik remeke. Négyszögletes tarajának fejlett geometrikus híjazása már határozottan mutatja a XIV. századi zárak diójának fejlődését. Már a XIII. század emlékanyagának ismertetésénél utaltunk a pécsi káptalan 1278. évi pecsétjének kulcsábrázolására, amely sok vonatkozásban a XIV. századi kidolgozásra, technikára mutatott előre. Ennél az ábrázolásnál ugyanis már kimutathatjuk, hogy a kulcs füle, szára és taraja nem egy darabból készült. Ennek az ábrázolásnak egybevetése egyéb XIV. századi anyaggal, igazolni látszik a kulcsok felépítésében bekövetkezett változást. E században elsősorban a kulcs fülét készítették külön, a fejlett darabok esetében is, míg a szárat a tarajjal együtt egy lemezből alakították ki. A kulcs fülének és szárának összedolgozására a rezet mint forrasztóanyagot még nem alkalmazták.

54 Az anyag vizsgálata azt mutatja, hogy a fület a szárba tűzben hegesztették bele. Mivel azonban viszonylag vékony lemez összedolgozásáról volt szó, és az anyag nagyfokú elgyengülésével számolni kellett, az erőteljes vasmaggal rendelkező anyagok hegesztési módszereivel ellentétben egy harmadik, de a hegesztésre kerülő kulcs anyagánál lényegesen vékonyabb és összetételénél fogva hamarabb olvadó anyagot is alkalmaztak. Ahol a fül a szárba hatolt és a hegesztés hatására a szárban is maradt, a kivitel minőségének fokozására fedő vagy más néven szorító gyűrűt kapott. (55. ábra 1, 4.) Ez a gyűrű a hegesztés egyenetlenségeit eltakarta, és a szár felső peremét is szilárdan egyben tartotta. (54. ábra.) Ezeknek a feltűnése a XIV. század közepén következett be — nyilvánvalóan a kultúrcentrumokban, ahol is a lakatosipari termékeknek művészi kivitelezésére különösen nagy gondot fordítottak. A gyűrűket ugyan a szükségszerűség fejlesztette ki, azonban csakhamar a kulcsok szerves részévé váltak. A XIV. században ezek a gyűrűk módosított formában a tömörszárú kulcsok szárfelsőin is elterjedtek. A két gyűrű fejlődésének kiindulási pontja és gyakorlati szerepe között azonban alapvető különbségeket mutathatunk ki. Mindenek előtt hangsúlyoznunk kell, hogy az üreges kulcsok esetében a gyűrűk a XIV. században, sőt a következő évszázad jelentős részében is közvetlenül a fül alatt helyezkednek el. A tömör példányok viszont a gyűrűzést leggyakrabban a fül alatt 20—30 mm-re, a szárfelsőn kapják. A gyűrűk elhelyezésének különbségét azzal kell magyaráznunk, hogy amíg az üreges típusnál a gyűrű a kulcsszár felépítésével kapcsolatos, addig a tömör példányok esetében a gyűrű nem más, mint a későbbi századok6

2 Ltsz. 1906/103. Magyar Nemzeti Múzeum. 5

3 Ltsz. 1933/87. Magyar Nemzeti Múzeum. 5

4 A hegesztéssel ellentétben a forrasztás esetében az összedolgozásra kerülő anyagok közé egy harmadik idegen anyag is járul, amely lényegesen alacsonyabb hőfokon olvad.