Folia archeologica 10.

Fejős Imre: Fényképészetünk első virágkora (1855–1885)

214 Fejős Imre nyilatkozó festői gondolatot is leírni képesek, ha a gép mögött „tudományosan képzett festő" áll. Későbbi elméleti munkásságának terméke az akadémián elhangzott felolvasása. Ebben a saját kísérletein kívül a fotografálás teljes gépesítéséről értekezett, csupa olyan problémát vetve fel, amit azóta sorra megoldottak. Párizsból hazatérve Diescher Antallal a Váci utca 1. számú ház udvarán ő építtette az első pesti fényképészeti műtermet, egy kőalapon nyugvó faépítményt, amelynek emeletén helyezkedett el a felvételi üvegterem. Öt év múlva Gerster Károly tervei szerint megnagyobbíttatta atelier-jét, ez most díszesebb külsőt is kapott. 1864-ben műterme leégett. Veszteségét könnyen pótolta, sőt Aldunasor 31. szám alatti újonnan szerzett kétemeletes házában megvalósította régi tervét s egy nagy felvételi teremből s hozzá csatlakozó két teraszból álló műtermet rendezett be, hol egyszerre több felvétel is készülhetett. Házának eladása után a Sebestyén tér és Zöldfa utca sarkán berendezett utolsó műtermét Ybl Miklós tervezte. Pesti üzletein kívül Debrecenben is állított fel fiókot, amelyet asszisztense, Gondy K. vezetett. Az utóbbi litográfusnak kezdte pályáját, egy kőnyomatú arcképe — Dr. Aloys Graeneus (1856) a Történelmi Képcsarnokban található. Simonyi bukása után Egey Istvánnal társulva átvette a fiókot. A Gondy és Egej cég a cívis-városnak messze földön ismert fényképész műhelye volt. Mindezek az építkezések és műterem nyitások félreérthetetlenül bizonyítják, hogy Simonyi a hatvanas években nemcsak a szükséges segédszemélyzettel dolgozott, hanem rátért a bérmunkára. Bár elég alacsony árakat szabott, nem győzte az élesedő üzleti versenyt, a nyolcvanas évek elején tönkrement. Barátai ekkor a Statisztikai Hivatalnál szereztek neki valami kis állást. Életében a világhírű francia fényképész után a „magyar Disderi" névvel tisztelte meg Kertbeny Károly, 1892. január 3-án bekövetkezett haláláról alig emlékeztek meg. Mostoha a sorsa műveinek is. Festői munkássága ismeretlenül, jórészt a külföldön lappang, fényképészi terméséből is egyelőre csak annyit ismerünk, amennyi elég működése áttekintéséhez. Dolgozott a fotografálás minden ágában (XXXV. t. 1.). Igazi területe mégis az arckép. Szerette és ezért ismerte az embert. Belelátott a lélek redőibe s bár nem állottak rendelkezésére reflektorok fénycsóvái, mégis gazdag tónusok plaszticitásában teljesednek ki képmásai, amelyeket az egyszerűség, követlenség és komolyság jellemeznek. Igazi modelljei a férfiak, költők, gondolkodók, történetformáló politikusok, a romantikus társadalomszemlélet hősei. Kivételes értékű alkotása az 1861-i országgyűlés tagjait ábrázoló monumentális arcképalbuma (Történelmi Képcsarnok). Azoknak a férfiaknak megörökítése, akiknek többsége már a forradalomban is résztvett s akiknek nagy része hazafiságáért börtönt viselt, vagy az akasztófa alól menekült a szműzetésbe. Az egyéniséghez szabott kifejező erejét legjobban talán az bizonyítja, hogy 360 képmását végigforgatva sosem lankad érdeklődésünk. Ö az első magyar fényképész, akit nemzetközi siker koronázott, az első, aki maradandó életművet hagyott az atókorra.

2

2 " Simonyi A., Tanulmányok. (Pest 1865).; Va., A.kad Ért. Math, és Termtud. Oszt. 1859. 472—482.; OLT. Gasparich köteg. Mil. u. Civ. Coverm. 384/1852 res. és Res. 348/1852. 502 е.; I. Ál. LT. Pesti Szépészeti Bizottmány. 1855. 17617, 19769 és 19770, továbbá Építészeti Bizottmány 100/1864.; Ország Tükre 3(1864; 242.; Hajnal Naptár. (Pest 1863) 24—25.; VU 11(1864) 282.; M. Művészet 9(1910) 251.; Fejős I., Foto 4(1957) 171—174.