Folia archeologica 8.

Mihalik Sándor: Pivirotti kőedénygyára

Pivirotti kőedénygyára 189 nagy részét, sőt igen jelentékeny mennyiséget Lengyelországba, Moldvába, Oroszországba, sőt „Törökországba", tehát a Balkánra is exportáltak. Egyeduralmuk rendületlen — 1811-ig, amikor is Kassa alsó elővárosi részében Bakoss Jakab társaival együtt egy újabb, másik gyárat létesít, nemcsak a városi tanács engedélyével, hanem még a Helytartó Tanács jóváhagyásával is. Eleinte „fazekas készítményeket gyári formában, nem kézműves minőségben" kezdtek gyártani. De nemsokára már „szász edény" műhelynek is nevezik saját gyárukat, a városi tanács kiküldöttei pedig „Fabrica Porcellana in inferiori Suburbio situata"-nak. Mindez arra mutat, hogy a „fazekas készítmények"en kívül nemcsak a kőedénygyártásig jutottak el, hanem már szász edényeket, vagyis az akkori kor nyelvén jelölve : porcelángyártással is kísérleteztek. A felsővárosi első kassai kőedénygyár tulajdonosai harcot kezdtek a második kassai gyár ellen. Az üzemükre fordított 100 000 forintos befektetésen kívül az 52 főt kitevő munkásaik megélhetésére hivatkoznak és arra is, hogy 10 év alatt a határokon is átszálló hírre tettek szert, s jó készítményeikből most már a Havasalföldön, a varsói nagyhercegségben és porosz Sziléziában is jelentős mennyiséget adnak el. A két gyár küzdelméből az elsőnek alapított kőedénygyár került ki győztesen. Szervezettségével és tőkéjének erejével maga alá gyűrte vetélytársait. Noha a második gyár alapító szakemberei mesterségüket alaposan ismerték, kénytelenek voltak üzemüket megszüntetni. Gyáruk szinte nyom nélkül tűnt és enyészett a múltba. II. A két kassai kerámiai gyár közül az elsőnek alakult maradt a győztes. A privilégium által és a maradi merev joggal biztosított kedvezményükkel kiszorították a versenytársat az ipar és a kereskedelem területéről. Az a három kassai kereskedő és két másik kassai polgár, akik Pivirottival összefogva nagyszerű példát mutattak, a második kassai gyár letörésével, egy gazdaságilag éppen konjunkturális időszakban, az önzés, kapzsiság rút cselekedeteit követték el. De nemcsak a társulásukon kívül álló idegen versenytársakkal szemben voltak ilyen hideg szívűek, hanem a tőkét adó iparosok és kereskedők rideg „kalmár szelleme" hatotta át saját közös érdekeiket szolgáló együttesüket is. Kitűnik ez különösen akkor, amikor is egyik társuk, Henszlmann Imre — aránylag még fiatalon, 47 éves korában — váratlanul meghalt. Özvegyére és három árvájára — közöttük arra a Henszlmann Imrére is, aki később a hazai régészet és művészettörténet halhatatlan emlékű kutatójává nőtte ki magát — tetemes anyagi kötelezettség hárult. Az adósság tulajdonképpen a kassai kőedénygyár miskolci lerakatával volt kapcsolatos. Az özvegy ezért joggal remélhette, hogy férjének volt társai részesedéseket vállalnak a teherből. Ezek azonban erről hallani sem akartak. Noha folyamatosan azt hangoztatták, hogy a kőedény kassai gyártásával az ország gazdasági jövendőjéért küzdenek, mégsem voltak hajlandók segítséget nyújtani. Nemcsak tőkéjüket és vagyonukat védték vagy féltették, hanem sanda szemmel tulajdonképpen ravaszul arra számítottak, hogy Henszlmann-nak a kassai kőedénygyárból az özvegy és az árvák kezére jutott részét a szorult örökösöktől majd olcsón megszerezhetik.