Folia archeologica 7.
Kalmár János: A topor
A topor Az Országos Magyar Történeti Múzeum Fegyvertára tucatnyi kettős, illetve hármas rendeltetésű fegyvert őriz gyűjteményében. Ezek a fegyverek közelre ható kézi fegyverek, csákányok, balták, fejszék, amelyek nyelében lövőalkalmatosság foglal helyet, esetleg még tőr is. A magyar fegyverrégészeti szakirodalom topor néven ismeri ezeket az összetett fegyvereket. Nálunk Magyarországon a XVII—XVIII. században élték reneszánszukat. Ezeknek a fegyvereknek fejlődése a középkortól kezdve gazdag fejlődéstörténeti adatokat tár elénk. A védőfegyverzet tökéletesedésével kapcsolatban mindinkább növekedett a könnyen kézhezálló, hatásos, ütő- és zúzófegyverek szükségessége. Mivel teljes vértezeteket főleg lovagok és vezérek viseltek, a megfelelő támadó fegyvert is az egyenrangú ellenfelek kezében találjuk. Ezért ezek a fegyverek majdnem kivétel nélkül pompás kiállítású és művésziesen kidolgozott darabok. Szokatlannak találjuk első pillanatra, hogy Nyugaton a buzogányok, a harcikalapács és csatabárd nem terjedtek el nagy mértékben, továbbá sohasem olyan gazdag formájúak és díszítettek, mint Keleten. A keleti harcos gyengébb anyagú vértezetével szemben a nyugati lovag szinte áthatolhatatlan lemezsávból összerótt, vagy teljes lemezvértezete, közelharchoz súlyos és zúzó hatású alkalmas ütőfegyvereket kívánt volna meg. A lovagi kard, hosszúsága és súlya mellett bizonyos fokig a bárdot is helyettesítette, másrészt ez a fegyver nehezebben volt kezelhető, mint a keleti lovasharcos csatabárdja és buzogánya. így alakultak ki ezek a támadófegyverek a XIII. századtól kezdve NyugatEurópában is. A nehéz vértezetekkel együtt eltűntek, ám részben lőberendezéssel egybekötve, részben mint vezéri jelvény egészen a XVII. században is használatban maradtak. Kísérjük figyelemmel, időrendet tartva, á topor fajta fegyver kialakulását. Demmin közöl egy lovasharcos kezébe való csatabárdot a XV. századból. A vasnyélre erősített bárdlapja ívelt élű, foka tömör, négyszögletes. A nyél hátsó vége üreges, puskaporral megtölthető puskacsőként használható. Ügy sütötték el, mint az e korban a szakállas puskáknál is szokásos volt : a cső töltéséhez vezető, a gyújtócsatorna elé helyezett felporzó serpenyőbe szórt puskaporhoz izzó kanócot érintettek. A tárgyról Demmin további adatokat nem közöl 1 (24. ábra). Demmin még egy, csaknem azonos bárd képét is adja, a drezdai Történeti Múzeum őrzi, a XV. század első feléből származik. Bárdlapja ívelt élű, foka 1 A. Demmin : Die Kriegswaffen. (Leipzig 1893) 821., 26. sz.
