Folia archeologica 6. (1954)

Tápay-Szabó Gabriella: A 150 éves Múzeum története a kéziratos naplókban

192 Tápay-Szabó Gabriella Lővy Herman pesti ékszer ár us 1847-ben idegen pénzt és érmeket küld be. Kertjéből a múzeumba juttatja Krail Pál pesti vaskereskedő az ott hányódó régiségeket. Az 1855-ös napló megfelelő jegyzetrovatában ott a múzeológus előd megjegyzése : »Levélben köszöntem meg« — mire Krail Pál néhány nap múlva régi pénzeket ajándékoz a múzeumnak, lehet hogy éppen a szolid és korrekt köszönő levélen felbuzdulva. Landerer Lajos pesti nyomdatulajdonos és Fiilep Sándor a Krassó megyei Új Moldova városi bányájának tulajdonosa vegyes régiségekkel szerepelnek — a nemzeti felbuzdulásból ők sem maradtak ki a múzeumot illetően. így gyűlik egybe az anyag egészen kis emberek és középosztálybeliek kezéből. — Hatalmasan meggyarapodik azonban, amikor például 1852-ben sok ezer ezüstforintokon »alku szerint« vásárolják meg néhai Jankovich Miklós gyűjteményét : érdemrendek, pecsétnyomók, fegyverek, címerek, ónlapos síremlékek, »fésöködő Vénusz-ok. változatos, majd 200 tételszámos anyagát. Szerepel a tételek között »Kesergő mellkép boltozat alatt«, valamint legszebb sárgaréz aquamanilénk is a következő leírással : »tornyos nő arcot előtüntető füles rézkancsóa. A múzeumtörténet feljegyzi és a naplókban ott a bővebb adalék, hogy a szabadságharc évének decemberében miként találják meg a székesfehérvári királysírokat. Mindez a legszebb és legjelentősebb törzsanyaggá válik, ugyaniakkor, amikor a környező kapitalista országok múzeumainak »ritkaságok gyűjteménye«, »Raritäten-kammerjei« szelleme nálunk is kísért. A kezdeti időszakban ugyanis a mi múzeumunk is »tárolt« a naplók áruló tanúságtétele szerint »kényszer bőröltönyt«, s nemcsak emberi, de krokodil múmiát is. (Gróf Mailáth József »ajándoka« 1854-ben.) »Őriztünk« »bőszájú edénykét gangesi fövennyel töltve«, chinai sárga papucsot és zöld viaszkosvászon napernyőt éppúgy, mint azték bálványt (Doblado Mano mexicói tábornok ajándoka Xantus János által beküldve!), elfogadtunk bengáliai kötelet, Nelson sétapálcáját, a cawnpori mészárláskor használt fegyvert és olyan tálcát, melyet a gyűjteményünket gyarapítani akaró gazdag hölgy világotjártában egy ind főnöktől kapott. Vitrinbe raktuk a nyugatindiai békepipát éppúgy, mint egy Sipos nevű magyar kertész Egyptomból küldött régiségeit, pontosan feltüntetvén, hogy azok Szilágyi Dániel konstantinápolyi könyvárus közvetítésével érkeztek, mivelhogy az ajándékozó ebben az időben Fuad pasa szolgálatában állott. A levert szabadságharc után hirtelen és feltűnően sok külföldön tartózkodó honfitársunk gondol múzeumunkra, néha csoportosan összeállva, mint például A. P. Molitor, S. Fass, Uznay és T. Szabó Amerikában, kik »több a természet-osztályba tartózó becses tárgyakkal egyetemben arany és ezüst dollárokat küldenek«, s a pénzcímletet — mint a jegyzet közli — egy éven át feltartóztatja Bécs ! Észak-Amerikából hazagondolva, kis emléktárgyat küld az odakényszerült magyar katona-orvos és még a szabadságharc évében egy »az amerikai szabadságért folyt háborúban használt kardot« Ludvigh Sámuel. Gyakran és visszatérőleg keresnek fel bennünket olyan állandó gyarapító-ügyfeleink, mint például Duka Tivadar Angol-Indiában, avagy a kassai születésű Grossmann Mór hazánkfia, akinek neve után mindig odateszik, hogy »most Nakporban szolgálatot teljesítő államhivatalnok«. Külföldet járó hazánkfiai azonban nemcsak jól vagy rosszul választott ajándékaikkal »szándékolták gazdagítani nemzeti gyűjteményünket«, hanem