Folia archeologica 6. (1954)
Szabó György: A falusi kovács a XV—XVI. sz.-ban
A falusi kovács a XV—XVI. században _ 137 pálca, így tehát azt is magának kellett elkészítenie. A leletanyag tanúsága szerint a középkori kovácsok is nagyjából ilyen módon készítették a szögeket. Ablakrácsokat is készített a falusi kovács. Muhiról került elő egy bújtatott rácsrészlet (XXXIII. t. 25.). Készítése ugyanúgy történhetett, mint a mai műkovácsoknál : a megfelelő hosszúságú rúdvason az előbb már tömörített helyen először lyukasztóval jelölték meg a tágítás helyét, majd nyelesvágóval átvágták, és hosszúkásra tágították az eredetileg kis lyukat. Ezután szögletes tágítóval adták meg a lyuk végleges formáját, amelyen a rács ellentétes irányú szálát húzták keresztül.® 4 Az ajtó-és ládazárakat (XXXV. t. 14.) s a tárgyi emlékanyagban gyakran szereplő koporsózárakat és vasalásokat 6 5 már inkább lakatosok készítették. Ezek főleg a városokban dolgoztak, de mint már dolgozatom elején említettem, a nagyobb falvakban két-három kovács mellett mindig találunk egy lakatost is az összeírásokban. A falusi kovácsok természetesen foglalkoztak a zárak javításával, így biztos, hogv egyszerűbb zárakat néha maguk is készítettek. (XXXV. t. 14.). A láncok közül a kisebbek, ajtók, ládák zárszerkezetéhez tartoztak, 86 s legtöbbször lyukasfejű vagy karikás szeggel erősítették rájuk. A nagyobbak általában a béklyóláncok (XXXIV. t. 11.), szekérhez és ekéhez való láncok voltak. A parasztgazdaságban ebben a korban különösen a növényi gúzsokat felváltó s az eke hatékonyságát erősen növelő ekeláHcok lettek fontos felszerelési tárgyak. A láncok készítése igen egyszerű munka. A láncszemeket két vékony vaspálcikából hajlították. A pálcikák végét a nagy húzásnak kitett láncoknál ma is használatos ék hegesztéssel kötötték össze, nu'g a többieknél inkább csak egyszerű egymásrakovácsolással. Apróbb háziszerszámok közül a tűzcsiholó acél készítése egyszerű munka volt. Különösen a kéttalpú formáé (XXXV. t. 16.), mert azt egyszerű szegletes pálcikákból hajlították, s a végét összekovácsolták. Az egytalpúnál (XXXIV. t. 15.) a vaspálcikát megfelelőképpen formálták, de főformáját ennek is egyszerű hajlítással adták meg. Keménységének és tartósságának növelésére mindkettő talpát acélozni kellett. (A használt acélozási eljárásról később fogok írni.) Egy másik, de sokat használt háziszerszám a kóvászkaparó vagy teknővakaró. Többféle módon is készítették a középkorban. Van egy darab vasból kovácsolt (XXXV. t. 15.), amelynek lapos, kétélű pengéjét egyszerű kalapálással alakították ki, s hajlították meg, szárát pedig úgy készítették, hogy az izzó vaspálcikát megcsavarták. Végét laposra kalapálták, s karikába görbítették, biztosan azért, hogy a belefűzött zsineggel a falra akaszthassák (XXXV. t. 15.). Másfajtát is ismerünk (XXXV. t. 17.). Ennek pengéje háromszögalakú, amelynek felső csúcsához alig 2 cm széles szalagot szegecseltek hozzá. A nyél végét szintén karikába görbítették. Pengéje is, nyele is lemezből készült. A nyársak végét hegyesre és laposra kovácsolták, szárát legtöbbször megcsavarták. 6 7 A vasháromláb felső részét karikából hajtott abroncsból készítette a kovács, ehhez szegecseléssel fogta hozzá a három lábat, amelyeket többnyire 6 4 A mai rácskészítést 1. Bieber К. : . m. 132—137. 6 5 Szabó K.: i. m. 56—57. 6 6 Szabó K. : i. m. 86. 6 7 Szabó K. : i. m. 114.
