Folia archeologica 3-4.

Szabó Kálmán: Ásatási segédeszközök

314 BIBLIOGRAPH IA kiil, hogy egy lépéssel is közelebb jutottunk volna a primitív ember lelkivilágának megértéséhez. Hogy ezt megtehessük, foglalkoznunk kell avval a problémával, hogy a primitív ember milyen szemléleti formában élte át tapasztalatait, amelyek a külvilággal való kapcsolatából származtak. Ezen a téren csak két út vezet tovább. Az egyik a tárgyi leletek interpretációja, a másik a mai primitívek lelki életforma-megnyilvánulásainak tanulmányozása. A tudományos kutatás ezen területen különösképen nehéz, mert egy letűnt életmagatartást, életérzést vagy élményformát nem lehet azáltal rögzíteni, hogy részletadatokat mechanikusan egymás mellé sorakoztatunk. Újból a szerző szavaiba kapcsolódom: ha valamely minden ízében összefüggő és közös, kielemezhetetlen centrumból, alakító elvből sugárzó «egészet» kutatunk (egy «élményformát» például) azt részleteiből sem érthetjük meg, mert a részletismeretek — jelenségek és megnyilvánulások gondos regisztrálása — számtanilag halmozódhatnak, anélkül, hogy az egész jelenség lényegébe bepillantást nyerhetnénk. Az alakító elv, a jelenségek alapjául szolgáló centrum, alapélmény azonban csak intuícióval ismerhető fel, a misztikus illumináció egy nemével, nem megfogalmazható és észszerű ismeretet értve ez alatt, hanem lényegbelátást. Ismeretes tény, hogy a nagy alkotók munkája, egyáltalán maga az alkotás, nem racionális folyamat. Az igazi tudományos munka lényege sem racionális. Az elmélyült tudományos munkának sokkal több köze van az ihletett művészek elmerüléséhez, mint a rationális, logikus oknyomozáshoz. Az idea, az élmény születik meg először és a tudományos munka racionális része abban merül ki, hogy. megvizsgáljuk, hogy a lényegbelátással nyert élmény összeegyeztethető-e a racionális megfigyelések segítségével nyert tapasztalatokkal. A tudósnak természetesen alázatosnak kell lennie a megfigyelhető tényekkel szemben és nem szabad erőszakot elkövetnie előre megfogalmazott teóriák érdekében. A tárgyismereteknek és a tudományos megvilágosodásnak teljes harmóniája, állandó kapcsolata és kölcsönös megtermékenyítődése adja a tudományos munka reális folyamatát. (Lásd Sziget I., 44—53. o.) Embertan Balogh Béla, BARTUCZ LAJOS KÖNYVE A MAGYAR EMBERRŐL. Debreceni Szemle. 1939. 125—130. o. Bartucz munkásságát ismertetve rámutat arra a hiányra, ami azáltal áll elő, hogy a magyarságkutatás intézményes megszervezése a mai napig megoldatlan. Különösen az antropológia terén követeli az erők megszervezését, mert a nagyobbszabású kutatás (fajtörténeti és fajbiológiai tömegvizsgálatok, a különböző tudományszakok művelőinek együttmunkálkodása) meghaladja az egyén erejét. Balogh Béla segélykiáltását már a mult számban is teljes rokonérzéssel ismertettük. Balogh Béla a magyarságkutatás számára a történész, a régész, a geográfus, az etnográfus, a nyelvész, a szociológus és a higiénikus orvos együttmunkálkodására gondol. Mindnyájan tudatában vagyunk azoknak a nehézségeknek, amelyek széttagolt tudományos életünkben, ennek az együttmunkálkodásnak útjában állanak, de kell, hogy a feladat megoldható legyen. Különösen a legfiatalabb tudósgeneráció felé fordulunk bizalommal és biztatással. Az ismertetés során Baloghnak alkalma nyilik, hogy igen helyesen elválassza egymástól a «faj (fajta, rassz)» és a «nép» fogalmait. Korunk újságjai és publicisztikája annyi zavart eredményezett már e fogalmak körül, hogy tudományos téren a fogalomalkotások lehető legnagyobb tisztaságára kell törekednünk. Hiszen ebben az esetben is az történik, hogy a köztudatban egy biológiai és egy «nyelvi és kulturális», helyesen ethnológiai fogalmat kevertek össze és azonosítottak. Valamely nép «fajisága» a mai Európában csak annyit jelenthet, hogy mely arányban keveredtek a mai népességben az egyes biológiai emberfajták elemei. Ilyen értelemben, az állandósult keveredési arányszám értelmében, beszélhetünk «magyar fajtáról vagy fajiságról». Igen világosak Baloghnak következő fejtegetései is: valamely nép ősi faji elemei nem pusztulnak el. Az öröklődő tulajdonságok nem vegyülnek, hanem csak keverednek, tehát az utódokon újra megjelennek. Az átöröklés menete visszatörekszik az ősök faji tisztaságához, de az összevissza kereszteződés végnélküli variációkat eredményez. Viszonylagosan fajtisztább embercsoportok csak kiválogatás (szelekció) és beltenyésztés útján jöhetnek létre. Nincs kiegyenlítődés (szürke nivellálódás), a variációk az utódokban megint szétbomlanak. A honfoglaló ősök vére is változatlanul él, az ősi tipusok ma sem pusztultak el. (128. o.) Ezeket a világos fejtegetéseket különösen a művelt nagyközönség figyelmébe ajánljuk, de az ősrégészetnek is szüksége van rájuk. Őstörténelem Dr. Banner János, BIBLIOGRAPHIA ARCHAEOLOGICA HUNGARICA. II és III. Dolgozatok, Szeged, 1939, 1—72. o. Banner folytatja hézagpótló munkásságát. A jelen kötetben a már ismert beosztásban közzétette az Archeológiai Értesítő régi folyamának anyagát és mint harmadik csoportot, a Magyar Tudományos Akadémia, az egyetemi intézetek, múzeumok, Múzeumok és Könyvtárak Főfelügyelősége, tudományos társulatok és múzeumegyesületek kiadványainak anyagát. E harmadik részt nem közli még teljesen. Miután felsorolta a feldolgozott kiadványokat az összesített bibliográfia őskőkori részét teszi közzé. Dr. Banner János, A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI NAGYTATÁRSÁNC. Dolgozatok, Szeged, 1939, 93— 111. o. és I—V. tábla. Német szöveg 112—114. о. A pontos ásatás alapján megállapítható volt, hogy a sánc egy Kecskemét—Kisrétpart-tipusú korarézkori kultúrrétegre épült rá. Ennél tehát újabb. Egy, a sánc földjébe ásott rómaikori (III—IV. szd.) hulladékgödör azt bizonyítja, hogy ebben az időben a sánc már állott. Valószínű, hogy a sáncépítés korát azok a leletek adják meg, amelyek sáncátvágás közben, a sánc földjében, 50 cm. mélyen szórványosan kerültek elő. (I. tábla VI és VII). A bögre úgynevezett Lausitz tipusú és ahhoz a formakörhöz áll legközelebb, amelyet az aggteleki barlang korahallstatti rétegéből ismerünk. Korát legszívesebben a VIII. szd. elé és nem későbbre helyezném. A sánc területéről a badeni és a zóki kultúra emlékei is előkerültek (a sánc építése előtti időből). A sánc belsejében eszközölt ásatás a «késő bronzkor és a Hallstatt kor» emlékeit hozta felszínre. Valószínűen az építés korának hulladékai ezek. Későbbi időkből megtalálhatók