Folia archeologica 3-4.

Szabó Kálmán: Ásatási segédeszközök

BIBLIOGRAPHIA 297 hogy a magyarság abba beolvadjon, hiszen a steppenépek (szkíták, jazigok, hunok, avarok, bolgárok) maradékainak vére csordultig töltötte a medencét. A hunok népesedési hatásáról beszélve, Prinz megjegyzi: «maga a hun hatás csak kisebb méretű lehetett, majdnem elenyésző». Nem tudjuk megérteni, hogy miért lett volna ez így. A hunok mongoljai törték meg a római foglalás erejét és nyomukban ezer éven át áramlott új és új ázsiai vér és hagyomány az országba. Még az Árpádok uralkodó-mondája is az Attila-tradícióra hivatkozik. A hunok tehát az ország népesedési viszonyaira a legdöntőbb hatást gyakorolták. Nem érthetünk egyet szerzővel természetesen akkor sem, amikor a népvándorláskorban a «legnagyobb népesedési hatást» a Kárpátmedencében a szlávoknak tulajdonítja. A Kárpátmedencére a legnagyobb népesedési hatással az ide szünet nélkül beözönlő lovasnépek voltak. Szerző álláspontja a 149. o-n megfogalmazott és már ismertetett fikcióra épül, amely szerint a hódító nép «fajilag elsülyed». Ugyanebből a szemléletből fakadnak Prinznek egyéb, az I. kötetben elszórt megjegyzései, amelyekre a világosság kedvéért itt térünk rá. «A mongoloid faji jellegek előfordulása .. . bizonyára az egy százaléknak is csak kis töredékére szorítkozik. Exakt embertani kutatások még ezt a megállapítást is csak igen gyengén támasztják alá. Rasszbiológiai szempontból Magyarországot alpo-középeurópai népek (sic) lakják, eltekintve a benne élő idegen néptöredékcktől (zsidók, örmények, cigányok), bár némi testi különbségek gyakori előfordulása alapján a közfelfogás is ismer faji tájkülönbségeket». (54. o.) Eltekintve a magyar őslakosság nagyarányú tudományos színezetű eltüntetéséről, Prinz tézise egyszerűen bebizonyíthatatlan. Lássuk az «exakt embertani kutatásokat». Ugyanannak a sorozatnak IV. kötetében, amelynek első három köteteként készült Prinz munkája, a 129. lapon Bartucz a mongolid rassz gyakoriságát 4—5 o/

0-ra becsüli. Evvel szemben a Prinz szerint országos arányú alpo-középeurópai (alpin) rasszelemek gyakoriságát legfeljebb 15 o/

0ra becsüli. (388. o.) A magyarság zömét alkotó «Alföldtipust» 25 o/o-ban (421. о.), a keletbaltit 20 o/

0-ban (407. о.), a dinárit pedig szintén 20 o/

0-ban (396. o.) állapítja meg. Ezek egyikét se lehet «alpo-középeurópai» típusnak nevezni. Tudjuk, hogy a német kézikönyvek konokul kitartanak az «alpo-középeurópai» tézis mellett (legújabban Gerhard Venzmer, Der mensch u. sein Leben), magyarországi tudósnak azonban felvilágosításért mégis csak magyar tudóshoz kellett volna fordulnia, aki amellett ugyané mű IV. kötetét írta. Prinz únosúntalan ismétli egyoldalú szemléletét: «Magyarországot nemcsak földrajzi helyzete, éghajlata és szerves élete teszi középeurópaivá, lakossága nemcsak fajilag lett azzá (sic), hanem Középeurópához tartozik ^ egész műveltsége és polgárosodása is». (58. o.) Evvel szemben megállapítható, hogy Magyarország faji összetétele, nagyban különbözik Középeurópától, műveltsége pedig ősi keleti elemeket tartalmaz, amely egyéniségének alapja és középeurópai küldetésének lényege. Magyarország tehát több, mint Középeurópa, nagy keleti örökséggel gazdagabb és színesebb nála. Mindezek után már nem is csodálkozhatunk azon, ha az 58. oldalon azt halljuk a magyar műveltségről, hogy а «XVI. század óta túlnyomó a mindenre kiterjedő német befolyás». (Balassa Bálint, Zrínyi Miklós, Pázmány Péter, erdély kultúrtörténete, Széchenyi István stb. stb. Prinz előtt úgylátszik ismeretlenek), sőt Magyarország műveltsége «eredetében németes». A második kötet munkaföldrajzi fejtegetéseiben alkalma nyilik szerzőnek arra is, hogy a «szászok útját» a szerinte szerényebb műveltségű magyar környezettől megkülönböztethesse. (37. o.) Nem osztjuk szerzőnek azt a vélekedését sem, hogy a német gyarmatosok kivétel nélkül a németség «fizikai és lelkierőkben ... is magasabb képességű elemei»-ből tevődtek volna össze. (III. kötet 195. o.) A magyar középosztály keletkezéséről vallott azon nézete, hogy az asszimilálódás teljes lelki és gondolkodásbeli azonossághoz vezetett volna, szintén inkább publicisztikai, mint tudományos megállapítás. (III. kötet 196. o.) Mégegyszer vissza kell térnünk a magyar fajtörténet problémáira. Prinz a honfoglalással foglalkozva így vélekedik: «egykét évszázadon belül a németek már alig beszélhettek kirivó faji különbségről (sic), a honfoglaló köznemesség finn-turk-szláv( ?) keveredésből előállott pontusi, ukránhoz legközelebb ál ló (?) fajtajellege szükségszerűen átváltozott olyanná, amelyben a jelleget adó közhelyet a türk és szláv között kell(?) keresnünk». (III. kötet 197. o.) Akármelyik fajbiológus megmagyarázta volna Prinznek, hogy fajtakeveredésből, valahol úgy «közbül» nem képződik új fajta, mert a Mendel-féle törvény alapján a keveredés folyamán az eredeti fajtaalkatrészek újból szétvállnak és feltisztulnak. Egy új fajta sokkal bonyolultabb, hosszabb és nagyobb természeti erők eredőjében keletkezhetik csupán. Bartucz szerint valóban kereshetünk az Alföldön, az Alföld biotopjában ezer év alatt kialakult speciális magyar fajtát, ezt nevezte ő «Alföldtipusnak». Ez a tipus azonban nem olyan természetű, hogy vele kapcsolatban a «németek már alig beszélhetnek kirívó faji különbségről», sem türk és szláv kereszteződésnek nem nevezhető. Az Alföld-tipus Bartucz meghatározásában a törökséghez közel álló emberfajta, amely ezek szerint nem nevezhető «alpi-középeurópainak» sem. Azt hiszem azt is nehezen lehetne bebizonyítani, hogy «a nemzet élén álló néprétegben Gizella bajorjai és olaszok alkották a többséget». (III. kötet 198. o.) Hasonló kifogás alá esnek még egyébb megállapításai is, amelyek mind az eddig bemutatott alaphibában gyökereznek. (III. kötet 206—210. o.). Mindebből nemcsak tudományos tévedéssorozat, (mint az ősrégészeti vonatkozású fejtegetéseknél), hanem teljesen elhibázott, idegen gyökerű történelemszemlélet és tájékozódás is bontakozik ki, amelyet a kiadónak nem lett volna szabad a magyar müveit középosztály számára közvetítenie, különösen akkor nem, amikor sorozatát «Hungarológiának» nevezi. Befejezésül megindokolom azt az alaposságot, amellyel szerző munkásságát méltattam. Felfogásom szerint a szakembernek, aki egyedül képes arra, hogy ellenőrizze- szerző sokszor tetszetős állításait, kötelessége, hogy a magyar ősrégészeti kutatás és a magyar tudományosság komolyságának védelmében szavát hallassa. Mindenkitől, aki a magyarság és a magyar föld történetével foglalkozik lelkiismeretességet és pontosságot követelünk, «mert az a föld, ahol állasz szent». A Magyar Királyi JEgyetemi Nyomdának kötelessége lett volna, hogy a könyv megjelenése előtt szakemberek véleményét meghallgassa. GALLUS SÁNDOR