Folia archeologica 1-2.
László Gyula: Egy régensburgi vállkő
256 KÖNYVISMERTETÉSEK— BIBLIOGRAPH 1Ё 256 szólva arról, hogy az alakos urnák mellett és a jelzett «.sírmező» rokon tumulusaiban lehettek nem-alakos urnák és egyéb rokon régiségek, melyek az alakos urnák megértéséhez szükségesek. Mindezek ellenére Gallus Sándor munkája egyik leghasznosabb ősrégészeti kiadványunk. Ezzé teszi már a kiválogatott anyag jó fényképes ábrázolása is. Azonkívül az összetartozó leleteket röviden ismerteti. Kétségtelen, hogy ez a munka nem hozhatja helyre egy csapásra azt a sok mulasztást, amit régebbi ásatok évtizedeken át elkövettek az anyag közzététele terén. Kritikai kiadásról azonban szó sem lehet Gallus Sándor munkájánál, legfeljebb bizonyos kritikával végzett válogatásról, melynek szempontjai homályosak. Annál fontosabb volna, hogy újabb ásatásaink már a föntebb körvonalazott kritikai kiadásokban jelenjenek meg. Ezek helyett, sajnos, ma is legtöbbször szemelvényes kiadásokat kapunk, többé-kevésbbé jó ábrákkal és olyan szintézissel, amely nem alapszik megelőző vagy rokon ásatások anyagának kimerítő ismeretén. A kritikai kiadás a távolabbi jövő tudományos munkáját, a megalapozott szintézist szolgálja. Elhibázott volna tehát azt állítani, hogy a kritikai kiadásban a részletkutatás szempontjai érvényesülnek. A tudományos feladatok komoly felfogásáról tanúskodik Dombay előszava. «£ munkámban arra törekszem, hogy az ásatás menetét, az eddig előkerült anyagot és megfigyeléseimet részletesen ismertessem és azt már most a tudomány rendelkezésére bocsássam. Ez az anyag azonban nem teljes... A teljes feltárás 10—15 évet vesz igénybe akkor, ha a munkát évenként nagy lendülettel lehet folytatni.. (Az anyag és megfigyelések eredményeivel való foglalkozás) csak akkor lesz időszerű, ha a telep és temető feltárása befejeződik, amikor tehát már együtt lesz mindaz az anyag és tapasztalat, ami ilyen irányban felhasználható». Dombay munkaprogramja tehát világos. Szélesebbkörű összehasonlításoknak, kultúrkör meghatározásának stb. helye nincs ott, ahol az anyag túlnyomó nagy része még a földben van. A zengővárkonyi tipusú anyagnak az egész ország területéről való feldolgozását, amiről Gallus Sándor beszél, egyetlen munka sem támogatta annyi hiteles adattal, mint Dombay munkája. Végre itt van a festett keramika népének egy nagy sírmezője, melynek rendszeres ásatása, illetőleg ezen ásatásnak első szakasza nem csupán az anyag múzeumba szállításáig vagy a «tudományos» riportig terjedt, hanem a lelkiismeretes ásatási jegyzőkönyvnek és az ásatási megfigyeléseknek nyilvánosságra való hozatalával, továbbá az anyag teljesnek mondható, mielőbbi közlésével végződött. «A magyar föld embertörténelmének nagyvonalú feltárása» tartalom nélküli szólammá válhat az ilyen és ezzel összehasonlítható nagyjelentőségű őskori leletanyagok kritikai kiadása nélkül. Gallus Sándor szerint «a táblák átnézésénél igen zavarnak a különböző méretben közölt ábrák». A valóság az, hogy az összetartozó sírleletek úgy vannak csoportosítva, hogy azok lehetőleg egy felvételre kerüljenek. Ezáltal az egy sírba tartozó edények egymáshoz való nagyságviszonya hitelesen jelölve van. A táblákon a háttér megtartása következtében jól látható, hogy mi egy felvétel. A pontos méret a szövegben található. Ellenben Gallus Sándor idézett munkájában egyazon sírhoz tartozó edények ugyanazon a táblán csakugyan zavaró módon különböző nagyságú ábrákkal szerepelnek. Példák: i. m. III. t. 80. tumulus edényei 1/ 8, illetőleg V 7 nagyságban, ugyanezen táblán az ismeretlen tumulus edényeiről cca 2/ 3 nagyságú képek szerepelnek. Az i. m. IV. tábláján cca V 2, cca Vm cc a V* és cca 1/ 1 nagyságban szerepelnek edényképek. A többi táblákon is így van ez. Több esetben nem is lehetett volna másként csoportosítani a képeket. A Dombay-münél azonban különös gondot fordítottunk arra, hogy ilyen zavarok ne legyenek. A XXI. táblán például a színes táblákon közölt összes edények egy fényképfelvételen egyesítve is ábrázoltattak, hogy egymáshoz való nagyságviszonyuk jól látható legyen. Gallus Sándor bírálata még több részletet is érint, amelyekkel most helyszűke miatt nem foglalkozhatom. A magyar paleolitikumról szóló munkára sem térhetek ki ugyanazon okból kifolyólag. A Gallus Sándor által idézett művek is részletesebb hozzászólást igényelnek. Szükség esetén mindezekre még visszatérek. Csak két részletkérdést kell még megemlítenem. Az egyik, hogy a Dombay-mü nem készült «példaképpen bemutatott munkának». Sőt a szerkesztői előszó nem is volt tervbevéve. Csak a Dombay-féle kézirat elkészülése után merült föl illetékes helyen a szerkesztői előszó szükségessége. A másik az, hogy a sírok rajzai túlságosan kicsinyek. E tekintetben Gallus Sándornak igaza van. E rajzok lekicsinyítését a 9. és 10. képnél a tükör nagysága szabta meg. A többi rajzot (4—8) nem akartuk aránytalanul nagyobbra készíttetni. Viszont a vázakat a lépték miatt nem lehetett nagyobbra rajzoltatni. Azonkívül az összefüggések szemléltetése érdekében távolabb eső sírokat is egy képen kellett feltüntetni. E technikai nehézség leküzdésével a következő kiadványban törődni fogunk. Mi lehet az alapja Gallus Sándor ezen ellenvéleményének, mely az anyag eredetiben való ismerete nélkül és az általam elmondott és még elmondásra váró tárgyi körülmények figyelembevétele nélkül ilyen terjedelmes bírálatban jutott kifejezésre? Erre a magyarázatot Gallus Sándornak egy másik dolgozata szolgáltatja, mely az ősrégész szakember tudományos működésével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. «A tudományos expresszionizmus alkotásélménye benső rokona a művész alkotásélményének. Mint ahogy az igazi művész alkotásaiba legbensőbb énjét önti, élete kínlódásaival azt magasztosítja fel, ami számára a «lényeg» és alkotása lelke formáját viseli magán, úgy a tudós is énjén keresztül közeledik a megmunkálandó nyersanyaghoz és alkotásában saját életformáját is kifejezi. Ebben az értelemben expresszionista, egy mélyebb értelemben tolmács. Miközben saját életét alakítja és lelkének formája, lényegének törvényei szerint alkot, egyúttal annak a rokon világnak a törvényeit is kifejezi, amelyre legbensőbb lényével rezonált. Tudományos élményeinek összeomlása saját összeomlását is jelentené.» (Sziget, I, 1935, 51. sk. o.). Ez a fejtegetés a tudományos munka természetének teljes félreismerésén alapszik (ad vocem: dilettantizmus). Nem is tekinteném a szerző tudományos meggyőződésének (hanem inkább szépirodalmi kísérletnek), ha nem egy olyan könyvben jelent volna meg, amelynek első fejezete a tudósokat aposztrofálja («Tudósoknak való»).
