Fogorvosi szemle, 2012 (105. évfolyam, 1-4. szám)
2012-03-01 / 1. szám
16 FOGORVOSI SZEMLE ■ 105. évf. 1. sz. 2012. technika, melynél a bracket bázisa tartalmazta az információkat [2, 20], Andrews az ideális occlusio ismérveit hat pontban határozta meg; „six keys of normal occlusion” [1], 1. A felső és alsó első molárisok érintkezése. A felső első nagyőrlő mesiobuccalis csücske az alsó első nagyőrlő centrális barázdájába harap. A felső első nagyőrlő distobuccalis csücskének distalis felszíne az alsó második nagyőrlő fog mesiobuccalis csücskének mesialis felszínével érintkezik. 2. A fogak koronájának arctengelyhez viszonyított dőlése (axialis inclinatio), melyeket szögértékben határoznak meg. Minden egyes fogra más-más érték vonatkozik, de mindig distal irányú dőlésszög jellemző. 3. Labiolingualis és bucccolingualis inclinatio. Foganként más-más szögértéket mutat. A frontfogak gyökere a koronához viszonyítva lingual irányba, az oldalsó fogaknál a gyökerek a koronához viszonyítva buccal irányba inclináltak. 4. Rotatio. A frontfogak kivételével a rotálódott fogak nagyobb helyet foglalnak el az állcsontban. Ideális occlusioban a fogazatban rotatio nem lép fel. 5. Résesség. Diastemamentes fogazat előfeltétele az ideális occlusionak. Minden fog a fogívben szoros, kontaktpontszerű érintkezést mutat. 6. Spee-görbe. Lapostól a meredek Spee-görbéig individuálisan minden egyénnél különböző formák találhatók. Lapos, mérsékelten görbült Spee-görbe előfeltétele az ideális occlusionak. A mély Spee-görbe jelenléte malocclusiora utal [1], Ezek a kulcspontok ugyan nem sorolnak fel minden jellegzetességet, ami az ideális occlusiora jellemző, de pontosan meghatározzák az orthodontiai kezelés célkitűzéseit. Rögzített fogszabályozó készülékek használata esetén figyelembe kell venni az Andrews által a különböző fogakra meghatározott axialis, labiolingualis és buccolingualis inclinatio szögértékeit. Vizsgálati eredményei a kaukázusi népességre jellemzőek, az ázsiai, afrikai és amerikai típusok értékei különbözhetnek [26], L. R. Logan 1973-as cikkében R. J. Schoppe (1964) mintájára összefoglalta a második praemolaris extrakció előnyeit Angle I. és II. osztályban [46]. T. M. Gräber az occlusio történetét 3 periódusra osztotta (1972) [14, 46], 1. „fictional” (1900 előtt): Kiemeli az első kezdetleges kifejezések használatát, mint a „fogtalálkozás”, „fog sorbaállítás” és az Angle klasszifikációt. 2. „hypothetical” (1900-1930): P. W. Simon (1922) nevéhez fűződik a gnatosthatica. Az occlusiót a craniumhoz, orbitalis-, frankfurti horizontalis- és mediansagittalis síkhoz képest vizsgálja. Tanulmányozza az állcsontokat funkció közben. Nagy jelentőséget tulajdonít a zárt száj melletti arcprofilvizsgálatnak („close instead of open”). 3. „factual” (1930 után): Megjelenik a dinamikus occlusio fogalma a statikus occlusio mellett (McCollum, Stallard, Stuart). J. R. Thompson és F. W. Craddock (1949) a malocclusio analízisénél bevezetik a dinamikus és statikus analízist. Andrews meghatározza a normál occlusio 6 ismérvét. R. H. Roth 1981-ben kiadott cikke alapján az orthodontiai kezelés célja az intercuspidatiós pozíció (ICP), azaz centrális occlusio létrehozása. Kihangsúlyozza, hogy az orthodontiai kezelés során figyelembe kell venni a gnathológiai elveket is, így a későbbiekben elkerülhetők a temporomandibularis ízületet érintő betegségek [34], Leírja az „ideális funkcionális occlusio” fogalmát, mely szerint az overbite 4 mm, az overjet 2-3 mm, és megfigyelhető a szemfogvezetés [33]. Roth először alkalmazott vizsgálataihoz artikulátort az orthodontiában [46], Occlusio a gnathológiában és a fogpótlástanban A gnathológia atyjának nevezett B. B. McCollum (1924) gnathológiai szempontból vizsgálta az occlusiót, értékelte a csücskök közötti érintkezéseket funkciós mozgások közben. 1926-ban megalapította a Gnathológiai Társaságot, melynek első tagjai között H. Stallard és C. E. Stuart szerepeltek. Stuart és McCollum fejlesztette ki az első középértékű artikulátort (1931), mely lehetővé tette az occlusio tanulmányozását funkciós mozgások közben. Stallard ismerte fel, hogy a fogak határozzák meg a mandibula occlusiós helyzetét, a csücskök vezetik a mandibulát rágás közben centrális occlusiós helyzetbe. Ellenezte a balance occlusiót, mely szerint oldalirányú mozgások során, mind a munkaoldalon, mind a balanceoldalon érintkeznek a fogak. H. T. Perry elektromiographiás vizsgálataival (1955) kiemelte a temporomandibularis ízület fontosságát a fogorvoslásban, melyet az orthodontiai kezelés során sem szabad figyelmen kívül hagyni [12, 17, 22, 30, 42, 46]. A fogpótlástanban az occlusio ismerete a mesterséges rágófelszínek kialakítása szempontjából fontos. Az occlusio kialakítását okklúdorok, artikulátorok segítik, melyekkel a különböző mozgások is modellezhetők. A mai artikulátorokat a Gysi- és Hanau-féle artikulátorokból fejlesztették ki. Az első gipszokklúdort J. B. Gariot fejlesztette ki 1805-ben. VJ. G. A. Bonwill szerkesztette meg az anatómiai artikulátort (1864), majd a csuklós artikulátort (1887). F. H. Balkwill a condylus mozgáspályáit vizsgálta (1866). Az occlusióval és az artikulációs mozgásokkal A. Gerber és A. Gysi foglalkoztak részletesebben. Gysi 45 artikulátort fejlesztett ki, Gerber megszerkesztette a condylatort (1973). Különböző occlusiós elméletek születtek, melyek a mesterséges rágófelszínek kialakításával foglalkoznak, mint például Lundeen-féle „egy fog két foggal”, Thomas-féle „egy fog egy foggal”, Gerber-féle „mozsár-mozsártörő” elmélet. Ezek az elméletek a rágófelszíneket fazettákra osztják, és vizsgálják az oldalmozgásokat; a szemfogvezetést és a csoportvezetést [13, 28, 40, 46].
