Fogorvosi szemle, 2010 (103. évfolyam, 1-4. szám)
2010-12-01 / 4. szám
FOGORVOSI SZEMLE 103. évf. 4. sz. 2010. ^27 A könyvecske címében említett utolsó szerző Celsus azaz Antonio Cornelio Celso. Az i. e. 25-ben született, élete nagy részét a Római Birodalom galliai tartományában tevékenykedő orvos a hippokrateszialexandriai iskola követője volt. Főműve egy enciklopédia, melyben a történelmen, a hadtudományokon, a filozófián és a retorikán át a gazdálkodásig illetve az orvostudományig foglalkozott kora valamennyi jelentősebb tudományterületével. A mű elveszett, de a 6-13. fejezetek megmaradtak. Ezek tartalmazzák Celsus orvosi hitvallását. A fennmaradt fejezetek „De medicina octo libra” címen ismertek. Ezekben az orvostudomány történetéről, a betegségek patológiájáról, az általános és speciális betegségek kezeléséről, a kezelés kapcsán használatos gyógyszerekről, a sebészetről és a csontok gyógyításáról olvashatunk. Celsus jelentősége a görög művek latinra fordításában is jelentős [4], A „Zene Artzney” ismeretlen szerzője, noha kora tudósait messze meghaladó irodalmi olvasottsággal rendelkezett, nem említi az arab-perzsa orvostudomány azon szerzőit, kik műveikben jelentősebb fogászattal foglalkozó részeket írtak. Ezek közül említésre méltók Al-Quff (1233-1286), kinek sebészeti könyve külön fejezetben foglalkozik a kauterizációval, mely az akkori fogkezelések egyik bevett terápiája volt. A másik arab szerző Abulcasis, azaz teljes nevén Abu-al-Ouasim Khalaf Ibn al-Abbas Zahrawi (912-961) cordobai orvos, aki „Kitab al-Tasrif” című enciklopédiájának 30. fejezetében rajzokkal gazdagon illusztrálva orvosi-sebészeti műszereket írt le. Ezen művének alapja a 7. században élt bizánci orvos, Paulosz Algineta azonos tárgyú műve. Az első fogorvosi disszertáció szerzője Johannitus, azaz Hunajn Ibn-lszhaq al-‘lbadi (808-877) nesztoriánus szír orvos, de írt a témáról Rhazes, teljes nevén Abu-Bakr Muhammad Ibn-Zakarija (850-930) [3, 8, 10]. Noha a könyvecske mindösszesen 44 oldal terjedelmű, a 13 fejezetben a fogászat szinte valamennyi témakörével foglalkozik. Az első fejezetben a fogak feladatáról (rágás, hangképzés), majd előtöréséről ír. Név szerint említ olyan történelmi személyeket (pl: Curius Dentatus római konzult), akik foggal születtek (dens congenitus). A tejfogak előtörését a 7. hónapra teszi, az utolsó maradék fogakét a 20. életévre. Pliniusra hivatkozva megemlíti az öregkori fogelőtörést is. (A retineált fogak szabaddá válása az alveolus atrófiája miatt [7].) A második fejezetben a fogak romlását okozó tényezőkről fejti ki véleményét. Felhívja a figyelmet az édes (méz, aszalt füge, sütemény) és egyúttal a savanyú (savanyú alma, ecet, vadkörte), valamint a nyúlós-ragadós és a túl meleg illetve túl hideg ételek elkerülésére. Nem tanácsolja azokat sem, melyek a gyomrot megterhelve, abból „rossz pára” feljövetelét eredményezik (reflux). Fontosnak tartja az étkezés utáni tiszta vízzel történő szájöblítést. A harmadik fejezet azon módszereket tárgyalja, melyekkel a gyermekeknél a könnyű fogelőtörést segíthetjük. A gyakori fürdetés mellett az íny kacsa- vagy libazsírral való bedörzsölését, a nyakba akasztott kamilla- vagy kaporolajjal átitatott gyapjúkendőt ajánlja. A fogváltás kapcsán fontosnak tartja a lötyögő tejfog eltávolítását a maradék fog akadálytalan előtörése érdekében. A negyedik fejezet a mű legterebélyesebb része, melyben a fogfájás megszűntetésének eszközeiről és módjáról ír. A nagyrészt fitoterápiára épülő fejezet a kor számos receptjét ismerteti, melyben a szerző alapos gyógynövény-ismerete mutatkozik meg. A korábbi szerzők közül de Vigóra, Mesuere, Avicennára, Galenoszra hivatkozik. A gyógynövényfőzetek mellett fogfájásra állati eredetű „drogokat” is javasol. Ilyen az ecetben pácolt kígyóbőr (Avicenna után) melyet savanyú gránátalma borral együtt kellett a szájban tartani. A másik ilyen csodaszer a békákból főtt leves, mellyel a fájós fogat kellett öblögetni. Az egyik recept összetevői közt megtalálható a hódpézsma is [2, 5,11]. Az ötödik fejezet a lyukas fogak kezeléseit írja le. A fogak romlását a rájuk tapadó ételeknek tulajdonítja. A rossz fogak kezelésének - Mesue után - három lépését ismerteti. Az első a kauterizáció, a kiégetés. Ezt követi az elhalt részek vésővel vagy késsel történő kikaparása, majd a harmadik lépésben az üreg betömése aranylapocskával. Érdemes megemlítenünk, hogy az arannyal való tömést az irodalom nem Mesue-nek, hanem Arculanusnak tulajdonítja. Valószínűnek látszik azonban, hogy utóbbi csak átvette és leírta a mintegy hétszáz évvel korábbi eljárást. Az arany mellett a különböző gyantákkal (galban-gyanta, opopanax, storaxgyanta), illetve porrá tört korallal történő fogtömést is leírja a szerző. A következő fejezet a fogak „lefagyásáról” (congelatio) értekezik. A szövegből derül ki, hogy ez alatt a savas ételektől (külső ok) és a gyomorsavtól (belső ok) történő fog „elvásulást” érti a szerző. Védekezésül dió, mogyoró, mandula fogyasztását és sós kenyérbélnek (sült sajtnak) a fogra tételét javasolja. A hetedik fejezetben az elsárgult és elfeketedett fogak elleni módszerekkel ismerkedhetünk meg. A fogak eredeti színének visszanyerését az elszíneződést okozó anyag lekaparásától, habkővel vagy ecettel (borral) kevert téglaporral történő csiszolásától illetve timsóból, borkőből és piros korallból készült keverékkel történő dörzsöléstől remélhetjük. A következő fejezetekben a fogak „becsukódásával, elalvásával” (dormitacio) ismerkedhetünk meg, mely tulajdonképpen a hideg hatására bekövetkező érzéskiesést jelenti. A javasolt készítmény a végtaglehűlések kapcsán ma is előszeretettel fogyasztott szegfűszeget, gyömbért, szerecsendiót és borsot tartalmazó forralt bor. A kilencedik fejezet a mozgó fogak terápiás javaslatait foglalja össze. Az összehúzó és fertőtlenítő (rózsaolaj, nősziromgyökér, gránátalma, mirha) főzetekkel történő szájöblögetés mellett Celsust idézve javasolja
