Fogorvosi szemle, 2009 (102. évfolyam, 1-6. szám)

2009-04-01 / 2. szám

44

FOGORVOSI SZEMLE ■ 102. évf. 2. sz. 2009.

ziós aranyöntést, amit számos módosítás (Preisecker, Rosenzweig) követett. Az öntésre alkalmazott beágyazóanyag expanziója kompenzálta az arany kontrakcióját. A módosítás másik előnye volt, hogy az így előállított öntvény felszíne simább lett, így csökkent az inlay szájba helyezése után a fogra történő rádolgozás szükségessége. Magyarországon a Mayer-Maves, Preisecker és Rosenzweig készülékek a 30-as évek nehéz gazdasági viszonyai között nem terjedtek el, ezért Máthé kidolgozott egy olcsóbb, módosított változatot, ami alkalmas volt expanziós aranyöntésre [40].

Az arany inlay mindig prioritást élvezett az amalgámtöméssel szemben. Elkészítése azonban az arany magas ára miatt jelentős többletterhet jelentett a páciensnek. Ez vezetett az ezüst és más fémötvözetekből (ezüst-palládium) készült inlayk alkalmazásához. Az ezüst oligodinámiás hatása előnyt, míg a felületén képződött fekete esüstszulfid réteg képződése hátrányt jelentett alkalmazásában [72, 73], 1934-ben olvashatunk az „Ergo nemesfémről” amelynek 8-as és 10-es változatát javasolták betétkészítésre. Az ötvözet az arany és ezüst mellett palládiumot tartalmazott [2]. A betétekhez a lenyomatok az üreg típusától függően készülhettek indirekt és direkt lenyomatvételi módszerrel. A direkt mintázásra ajánlott és használt kék viasz az üregből történő eltávolításkor és/vagy szállításkor sérülhetett. A 60-as években a gyorsan kötő akrilát Renit kereskedelmi forgalomba kerülésével lehetőség adódott betétek Renittel történő direkt mintázására. Prágai 1966-ban tapasztalatait a következőkben összegezte: a Renit az üregből torzulásmentesen eltávolítható, ugyanakkor jelzi a hibás preparálást (nem lehet, vagy csak töréssel lehet eltávolítani), és visszapróbálása, illetve szállítása nem igényel különösebb óvatosságot [57],

Az öntött aranybetétek széli záródását a galván technika tovább javította. Keller és mtsai porcelánborítású aranybetétek (arany) széli záródását vizsgálta a behelyezést követően. Indirekt lenyomat alapján az aranyváz az egyik csoportban öntéssel, a másik csoportban galvántechnikával készült. Az öntési technikánál a mintára viaszból készült betét került öntésre, míg a galvántechnikánál a mintára (megfelelő előkezelés után) közvetlenül vitték fel az aranyat. A két módszer közül a galvántechnikával készült betét esetén szignifikánsan kisebb résszélességet kaptak, mint az öntéssel készült betét esetén. A résszélesség azonban egyik esetben sem haladta meg az American Dental Association (ADA) 8-as specifikációjában javasolt 35 mikron résszélességet [24, 25]. Kaán és Eichner 17 évvel a szájba helyezés után vizsgálta aranybetétek széli záródását. Azt tapasztalták, hogy 35 mikronnál nagyobb résszélességek sem vezettek szükségszerűen secunder caries kialakulásához [22].

Az aranybetétek - bár funkcionálisan előnyösebbek voltak, mint a porcelánból készült betétek - a frontfogak területén kozmetikai hátrányt jelentettek. Ezért főleg a metsző és szemfogak labiális és az első és

második premoláris buccalis illetve gyakrabban mesio-approximális felületeire kiterjedő szövethiány pótlására porcelánnal kombinált fémbetéteket is alkalmaztak. Az első a 20. század elején készített kombinált inlay nem volt más, mint a fog megmaradt ép szövetállománya és az aranyinlay által alkotott kazettába egy porcelánbetét készítése, mely történhetett fóliamódszerrel vagy fólia nélkül. Újításnak számított, amikor Máthé a porcelánt közvetlenül az aranyra égette, így a kevesebb munkafázissal egyszerűsítette a folyamatot, és a lapos porcelánnak erősebb tartást biztosított. Az ilyen típusú kombinált inlay készítéséhez azonban csak az alacsony olvadáspontú porcelán volt használható, amelyek közül a 33 színben kapható Jenkins inlayporcelán volt a legelterjedtebb. A preparálás során a kavitás azon széleit, amely mellé a porcelán került, megközelítőleg 90 fokban készítették elő, míg azon széleket, amelyek az arannyal érintkeztek erősen letompítva, lekerekítve preparálták, azért, hogy az aranybetét széleit a foghoz polírozhassák [38, 39]. Az aranyinlay pontosságát és a kerámia inlay esztétikáját kombinálta a galván-kerámia inlay a moláris területen [23, 24]. Készítése mind a fogorvostól, mind a technikustól jó felkészültséget és együttműködést kíván. A galván kerámia inlayk széli záródása az előállítási technológia miatt kiváló [25], ugyanakkor helyigénye mind az aranyénál, mind pedig a porcelánénál nagyobb [23]. Kaán és mtsai a kerámiával leplezett galváninlayk készítése kapcsán felhívják a figyelmet, hogy a széli záródás a rágásra igénybe vett területeken a színarany szélek alacsony kopásállósága miatt romolhat, valamint fontos a rögzítésre használt cement szemcsemérete, sűrűsége, hogy biztosítani tudjuk a betét helyére kerülését [23].

Szabó 1914-ben a fogszövet pótlására az arany mellett a porcelánbetéteket ajánlja. Ez idő tájt az emberfog-, állatfog- és műfogrészletekből illetve kaucsukból készült betéteknek már csak történeti jelentősége van. Az üveget pedig magas ólom- és arzéntartalma miatt már teljesen kiszorította a porcelán. A porcelán nemcsak funkciójában, hanem esztétikájában is megfelelt a követelményeknek. Az olvadáspont alapján a porcelánnak két csoportját különböztették meg. Az alacsony hőfokon olvadókat, amelyeknek olvadáspontja az arany olvadáspontja (1075 aC) alatt van, illetve az arany olvadáspontja fölött olvadó porcelánokat. Az alacsony olvadáspontú porcelánból készültek az arany- vagy platinafóliára égetett porcelánbetétek. A retenció fokozására a betét legtestesebb részén, vagy a kavitás oldalfalán szükség szerint alávájásokat (amit a lenyomatvétel előtt elzárnak) helyeztek el. A fólia vastagsága a cementtel történő rögzítés után cementcsíkot hagyott maga után, rontva a betét széli záródást és esztétikai hatását [41, 63]. Brill 1930-ban alkalmazott eljárása a körülményes fólia-lenyomatvételt fölöslegessé tette [41]. Az indirekt módszerrel vett lenyomat alapján Brillet II anyagból készült a minta, amire közvetlenül égették a porcelánt. A fólialenyomat elhagyásával jobb