Fogorvosi szemle, 2007 (100. évfolyam, 1-6. szám)
2007-04-01 / 2. szám
57 FOGORVOSI SZEMLE ■ 100. évf. 2. sz. 2007. sebb mésztartalmú köveket a nyelv izomzata is elfedhet. Szintén nehéz feladat, vagy sikertelen a röntgen segítségével egy elmeszesedett nyirokcsomó, esetleg kalcifikált phlebolit elkülönítése a nyálkövektől, míg ezek ultrahanggal egyértelműen elkülöníthetők nyálkövektől [6, 8]. Az OP felvételen az egymásra vetülő csontos képletek miatt (tuber maxillae, ramus mandibulae), illetve az őrlőfogak intenzív röntgenárnyéka miatt igen nehéz feladat a parotisban levő nyálkő felfedezése. Abban az esetben, ha az angulus mandibulae-tól disztálisan és/vagy kaudálisan vetül a kő, könynyebb feladatunk van. A felfújt búkká felvétel a mirigyben felületesen elhelyezkedő kövek, az intraorális búkká felvétel, döntően a Stenon-vezetékben található kövek kimutatásában segítenek. Yoel véleménye szerint a parotis és a submandibularis nyálkövesség aránya körülbelül 1 a 10-hez [5]. Haug vizsgálata szerint, parotisban a kő előfordulása 19%, és kimutatása natív röntgen segítségével legfeljebb az esetek 71%-ban lehetséges [15]. Yoelhez hasonló eredményeinket, Nahlieli szialoendoszkópos megfigyeléseivel is magyarázhatjuk, melyek szerint a parotis kövek, akár 63%-a is rejtve maradhat a röntgen-, a szialográfia- és az ultrahang-vizsgálatok elől. Véleménye szerint, ha az elzáródáson alapuló panaszok hiányoznak, és a krónikus, rekurrens gyulladásos panaszok dominálnak, akkor a kövesség felderítetlen marad. Továbbá gyakran a kövek alacsony mésztartalma és/vagy a kitágult Stenon-vezetékben felgyülemlett, precipitátumokban dús nyál miatt, a kövek nehezen észlelhetőek [19]. Az endoszkópos és szialo-MR vizsgálatok azt bizonyítják, hogy az obstrukció oka nemcsak kő lehet. A ductus lumenén belül különböző összenövések, hegesedések, szfinkterszerű elváltozások, plakk-akkumuláció szintén akadályozhatják a nyálelfolyást, lehetőséget teremtve az aszcendáló infekcióknak [7, 17, 20, 30, 33]. Az intraduktális elváltozások diagnosztikájában van tehát az egyik legnagyobb hátrányuk az általunk vizsgált eljárásoknak, mivel kő jelenlétén kívül más obstrukciót nem képesek kimutatni. A krónikus elzáródásos gyulladásban ezért ha nincs szekunder ductustágulat, és a mirigyállományban csak kismértékű az elváltozás, diagnózisunk az általunk vizsgált módszerekkel nem erősíthetők meg [12], A kivezető csövön belüli eltérések ultrahanggal nem vizsgálhatók, az ultrahang ilyen esetben csak az elzáródás tényének megállapításában segít, a kiváltó okot nem tisztázza. Benson szerint a röntgen- és az ultrahang-vizsgálatok eredménytelensége után, a legkézenfekvőbb eljárás a szialográfia. Krónikus gyulladásban, elzáródásos úton létrejövő elváltozásokban diagnosztikus értéke bizonyított [8]. Kontraindikációit, invazivitását és terápiás értékének hiányát figyelembe véve azonban, a diagnosztikus algoritmusban betöltött helyét módosíthatja a szialoendoszkópia. Az endoszkópos diagnosztika egyik legnagyobb előnye ugyanis, hogy egyben terápiás eszköz is az orvos kezében, ugyanakkor a legnagyobb hátránya, hogy a mirigy állapotáról szinte semmilyen információt nem ad [32, 35], Az úgynevezett MR-szialográfia és MR virtuális endoszkópja elterjedése jelenthet a diagnosztika terén hathatós segítséget, mert kontrasztanyag és endoszkóp nélkül képesek a mirigynek és környezetének patológiás elváltozásairól, valamint egyidejűleg az intraduktális anatómiai viszonyokról pontos képet adni [7, 17], Összefoglalásként megállapítható, hogy mindkét eljárásnak helye van a mindennapos klinikai gyakorlatban. Az ultrahang előnye a gyulladásos diagnosztikában mutatott érzékenysége mellett, az obstruktiv háttér kimutatásában (ductustágulat) van, még ha az obstrukció pontos meghatározására nem is képes. Akut gyulladásban is kivitelezhető, ellentétben a szialográfiával [1,23, 30]. Gyors és nem invazív, ezért sokszor ismételhető, biztosítva ezzel a beteg folyamatos követését. Úgy látszik, hogy a közeljövőben az MR vizsgálatok és az endoszkópos beavatkozások egyre nagyobb szerepet kapnak, azonban az ultrahang- és a röntgen-eljárások költséghatékonyságuk, könnyű hozzáférhetőségük, jelentős diagnosztikus értékük miatt továbbra is az elsődlegesek maradnak a nyálmirigybetegségek diagnosztikájában. Irodalom 1. Alyas F, Lewis K, Williams M, Moody AB, Wong KT, Ahuja AT és mtsai: Diseases of the submandibular gland as demonstrated using high resolution ultrasound. BrJ Radiol. 2005; 78 (928): 362-369. 2. Árui Y, Ohki M, Egichi K, Izumi M, Arije E, Mizokami A és mtsai: Texture analysis of sonographic features of the parotid gland in Sjogren’s syndrome. Am J Roentgenol 1996; 166: 935-941. j 3. Árui Y, Yuasa H, Árui E: High-frequency color Doppler sonography of the submandibular gland. Relationship between salivary secretion and blood flow. Oral Surg Oral Med Oral Pathol Oral Radiol Endod 1998; 86: 476-481. 4. Barna S: Ultrahangos vizsgálatok a nyálmirigyek megbetegedéseiben. Fogorv Szmie 1981; 74 (10): 289-293. 5. Baurmash Hd: Chronic recurrent parotitis: A closer look at its origin, diagnosis and management. J Oral Maxillofac Surg 2004; 62: 1010-1018. 6. Baurmash Hd: Submandibular salivary stones: Current management modalitis. J Oral Maxillofac Surg 2004; 62: 369-378. 7. Becker M, Marchal F, Becker CD, Dulguerov P, Georgakopoulos G, Lehmann W és mtsai: Sialolithiasis and Salivary Ductal Stenosis: Diagnostic accuracy of MR sialography with a three-dimensional extended-phase conjugate-symmetry rapid spin-echo sequence. Radiology 2000; 217: 347-358. 8. Benson Wb: Salivary gland radiology. In: White Sc, Pharoah Mj (ed.): Oral Radiology: Principles and interpretation. 4th ed. Mosby, St. Louis, 2000; 604-621. 9. Bozzay L: A glandula sublingualis nyálköve. Fogorv Szmie 1974; 67 (5): 134-136. 10. Escuder MP, Mcgurk M: Symptomatic sialoadenitis and sialolithiasis in the English population, an estimate of the cost of hospital treatment. Br Dent J. 1999; 186: 463-466. 11. Fattahi Tt, Lyu Pe, Van Sickels Je: Management of acute suppurative parotitis. J Oral Maxillofac Surg 2002; 60: 446-448. 12. Greess H, Leu M, Römer W, Bautz W: Indikation und Aussagekraft von CT und MRT im Kopf-Hals-Bereich. H/VO 2002; 50: 611— I 625.
