Fogorvosi szemle, 2007 (100. évfolyam, 1-6. szám)
2007-06-01 / 3. szám
105 FOGORVOSI SZEMLE ■ 100. évf. 3. sz. 2007. Az egyes indikációs területek életkor szerinti megoszlását a 3. ábra szemlélteti. Ezen látható, hogy az egy fog hiányának implantátummal történő pótlására fiatal korban (16-35 életév között) a legnagyobb az igény. Az egy- vagy kétoldali sorvégi hiány implantátummal történő rehabilitációja szinte minden életkorban előfordul, bár leginkább a középkorúak körében jellemző, ugyanúgy, ahogy a premoláris-moláris régióban, mint a frontrégióban. Az alsó és a felső állcsontban elhelyezett implantátumok aránya közel azonos. Beszámolhatunk arról is, hogy a behelyezett implantátumok száma osztályunkon ötévenkénti összehasonlításban egyre intenzívebben nő, és a legjelentősebb növekedést az egy fog hiányának pótlása esetében észleltük (4 . ábra). UHU, mm ..l.l Ili,------L. 16 21- 26- 31- 36- 41- 46- 51- 56- 61- 66- 71- 76 20 25 X 35 40 45 50 55 60 65 70 75 81 □ [.osztály □ II.osztály □ III.osztály □ IV.osztály □ V.osztály 3. ábra. Indikációs területek korcsoportok szerinti megoszlása 4. ábra. Az indikációs területek százalékos megoszlása a műtéti év függvényében harmadik osztály, a túl hosszú sorközi hiány gyakori előfordulása is. A teljes fogatlanság vagy egy teljes kvandráns hiányának pótlása implantátummal inkább az ötödik dekád után jellemző. Leginkább a középkorosztály (40-60. életév között) tagjai élnek az implantációs fogpótlás lehetőségével a fogászati rehabilitációjuk során, ami megfelel a nemzetközi irodalomban szereplő adatoknak. Fogászati implantációra az esetek több mint 75%-ában a 40. életév felett kerül sor, és összességében 40-60 éves kor között van az esetek majdnem 70%-a [7, 12]. A behelyezett implantátumok indikációs területek szerinti megoszlását a klinikai beteganyagon a második csoport (egy vagy kétoldali sorvégi hiány) hangsúlyos előfordulása jellemzi. A vizsgált 509 páciens esetében, a behelyezett 1333 implantátumot figyelembe véve, az átlagos arány 2,16 implantátum betegenként. Az esetek előfordulási aránya a következő volt: 8,02%-ban egy fog hiány; 34,4%-ban egy- vagy kétoldali sorvégi hiány; 15,8%-ban túl hosszú sorközi hiány; 21%-ban teljes fogatlanság vagy egy kvadráns fogatlanság; 20,7%-ban az előbbi négy csoportba be nem sorolható okból történt implantátum-behelyezés. Ezek az eredmények lényegesen eltérnek a nemzetközi adatoktól [2, 4, 12], Klinikai vizsgálatunk során megállapítottuk továbbá azt, hogy a frontrégióban és a premolaris-molaris régióban elhelyezett (mind az alsó, mind a felső állcsontban) implantátumok aránya: 0,55, tehát kétszer annyi implantátum került behelyezésre a A foghiányok szerinti megoszlás alapján kijelenthetjük, hogy az alsó állcsont esetében az első molárisokat, míg a felső állcsontok esetében az első premolárisokat pótolják leggyakrabban implantátummal. Az esetek 33,1%-ban az implantátum behelyezését csontpótlással kombináltuk, ami megegyezik a nemzetközi irodalomban leírt adatokkal (39,9%). A csontpótlások egyharmada sinus eleváció, míg a maradék kétharmad egyéb csontregenerációs eljárás volt. A vizsgált 22 év alatt az implantátum elvesztésének az aránya 1,87 %-os volt, ami valamivel rosszabb a nemzetközi adatoknál (0,98-1%) [12], de ők csak 5 éves időintervallumot vizsgáltak. Megbeszélés A klinikai gyakorlatban az osseointegrált implantátumok alkalmazása több mint 25 éve áll rendelkezésre a foghiányos páciensek rehabilitációjában. Az utóbbi években az orális implantológia gyors ütemű fejlődést mutatott. Ez a tendencia arra vezethető vissza, hogy míg régebben szinte csak a teljes foghiánnyal rendelkező betegnél volt uralkodó ez az eljárás, addig ma már a részleges foghiányok pótlása estében is egyre gyakrabban alkalmazzák. A statisztikai vizsgálat elvégzését az indokolta, hogy az implantátum behelyezésének indikációs területeinek változásairól a nemzetközi irodalomban csak csekély számban, míg a hazai irodalomban egyáltalán nem találtunk hasonló jellegű adatokat. Ezért népegész-
