Fogorvosi szemle, 2006 (99. évfolyam, 1-6. szám)
2006-02-01 / 1. szám
16 FOGORVOSI SZEMLE ■ 99. évf. 1. sz. 2006. tartományt, a sajátosan megváltozott tudati állapotban megjelenő képi anyagot átdolgozza [2, 3]. A relaxációs módszerek elméleti megalapozása mára szinte áttekinthetetlen mennyiségű irodalmi publikációt eredményezett, így e tekintetben nem vállalkozhatunk kimerítő ismertetésre. Ehelyett részben néhány nagyobb terjedelmű forrásmunkára utalunk [2, 20, 26, 33], másrészt négy nagyon alapvető szempontot emelünk ki, amelyek minden további elméleti megfontolás vagy vizsgálat, illetve a klinikai felhasználás elvi alapját adják. Az első ilyen szempontra E. Jacobson [20] hívta fel a figyelmet. Jacobson észrevette (és elektro-fiziológiai vizsgálatokkal igazolta), hogy számos testi és lelki betegség együtt jár a relaxációra való képtelenséggel, ugyanakkor a betegség elmúltával a relaxációra való képesség gyakran visszatér [20, 31]. Ebből a megfigyelésből kiindulva azon igyekezett, hogy visszaadja a relaxációs képességet pácienseinek már a betegség megléte alatt. Az erre a célra kidolgozott progresszív relaxációs módszer [20] segítségével sikerült igazolnia, hogy a betegség során előidézett relaxáció számos stresszel kapcsolatos szimptóma megszűnéséhez vezet, és így megkönynyíti és felgyorsítja a gyógyulási folyamatot. Míg Jacobson relaxáció tekintetében elsősorban az izomtónussal kapcsolatos összefüggésekre koncentrált, addig J. H. Schultz [33] nevéhez köthetjük annak felismerését, hogy relaxációval az izomtónus mellett a zsigeri szervek és az érrendszer vegetatív szabályozása is áthangolható [33]. Ma már tudjuk, hogy a relaxáció hatása számos további funkciót, így az immunfunkciókat is kedvezően befolyásolja. Igazolta például, hogy relaxáció hatására fokozódik a szekretoros IgA mennyisége a nyálban [5], saját vizsgálataink pedig egy molekuláris chaperon a Hsp70 [13] nyálba történő kiválasztásának növekedését valószínűsítik fény-hang-stimulációval kiváltott relaxáció hatására [16]. A harmadik alapvető szempont felismerése J. Wolpe [40] nevéhez fűződik, és a relaxáció egyik legfontosabb lélektani hatásával a szorongás, illetve félelem oldásával kapcsolatos. Wolpe felismerte, hogy a relaxált állapot egyben szorongás és félelem nélküli állapot is. Azt is észrevette, hogy a fokozatosan „adagolt” szorongást vagy félelmet keltő ingerek nem zavarják meg a relaxált állapotot, hanem „erejüket vesztik”, és az így (több ülésben, fokozatosan) kialakuló gátlás miatt a későbbiekben sem váltanak már ki félelmet vagy szorongást (reciprok gátlás [40]). Erre a hatásra alapozva alakította ki módszerét, az ún. szisztematikus deszenzitizálást [40], amely a viselkedésterápiás iskolák egyik alapmetódusa lett1. A negyedik feltétlen említésre méltó szempont a relaxációban megnövekedő képzeleti aktivitás [7], amely a 1 Később kiderült, hogy a hatás nem kizárólag a Wolpe által a kezelés alatt szigorúan megkövetelt szorongásmentes állapotban létrejött reciprok gátlásnak, hanem inkább a félelemkeltő helyzettel való szembesülésnek (expozíciónak) köszönhető [8]. tudatos tevékenység bizonyos értelemben vett gátlódása miatt [2] a személyiség mélyebb rétegeinek felszínre törését segíti elő. Erre a hatásra alapoznak a relaxációs állapotra épülő különféle meditativ, imaginativ és szimbólumterápiás iskolák [7, 27, 36, 39]. A relaxációs módszerek főbb alkalmazási területei A relaxációs módszerek pszichiátriai indikációs területét elsősorban a szomatoform zavarok, szorongásos és pánikrohamok, pszichoszomatikus betegségek adják [7, 36]. Kontraindikációt a pszichotikus és prepszichotikus állapotok, valamint a súlyos borderline állapotok jelentenek, de kerülni kell a módszer alkalmazását minden más olyan esetben (pl. súlyos krízishelyzetekben, súlyos neurotikus kórképekben), amikor a páciens regressziós készsége [14, 25] fokozott [7, 36], mivel ilyen állapotokban a relaxáció során kialakuló agykérgi éberség csökkenés dekompenzációhoz vezethet [2], Relatív kontra-indikációt jelentenek a kényszeres és hipochonder tünetek [36], előbbiek azért, mert a módszer megtanulását nagyon megnehezíthetik [2], utóbbiak pedig azért, mert a beteg amúgy is kóros „önmegfigyelését” tovább mélyíthetik. (A fény-hang-stimulációs módszer alkalmazása esetén a fentiek mellett további kontra-indikációk adódnak, melyeket a módszerrel összefüggésben a későbbiekben írunk le.) Felhasználási módját tekintve relaxációs terápiát alkalmazhatunk önálló pszichoterápiás módszerként, komplex terápiás folyamat kiegészítő gyógyeljárásaként vagy önismereti, önfejlesztő, testi-lelki egészségmegőrző célból [7, 36], Önálló pszichoterápiás módszerként történő alkalmazására a fogorvosi gyakorlatban elsősorban pszichoszomatikus zavarok [11, 12, 21] és a fogászati kezeléstől való súlyosabb félelmi reakciók (odonto-fóbiák, pánikreakciók [8, 22, 28]) gyógyítása során kerülhet sor [1, 7, 12, 18, 19, 36], Ennek a témakörnek a tárgyalása jelen dolgozatnak nem célja, mivel ez alkalommal elsősorban a mentálhigiénés szemléletmód keretei közé illeszkedő prevenciós (ún. primér prevenciós2) alkalmazási lehetőségekkel szeretnénk foglalkozni. A gyakorló fogorvos szempontjából fontosabb a relaxációs módszerek kiegészítő gyógyeljárásként történő alkalmazása, mivel az ilyen irányú alkalmazás nemcsak pszichoterápiás, hanem szomatikus gyógyászati keretek között is történhet, és így a mentálhigiénés szemléletnek megfelelően [37] a mindennapi praxisba is bevezethető [30, 36]. A szomatikus gyógyászati alkalmazás során a relaxációs módszereket rutinszerűen és sikerrel alkalmazhatjuk a kezelésektől való enyhébb félelmek oldására, a kezelés kellemesebbé tételére [40]. A beteg relaxál-2 A mentálhigiénén belül primer prevención a lelki betegségek sérü- I lések megelőzését; szekunder prevención a lelki betegségek korai felismerését; tercier prevención pedig a lelki sérüléséből meggyógyí- I tott ember rehabilitációját értjük [37],
