Fogorvosi szemle, 2000 (93. évfolyam, 1-12. szám)

2000-01-01 / 1. szám

tenni és követni. Nem a teljes összhang, de egyfajta egység lenne létfontosságú. Felül kellene vizsgálni az alapképzésre és a fogászati szakdolgozók (asszisztens, fogászati higiénikus, fogtechnikus) képzésére vonatkozó EU-normákat azért, hogy a fogszakorvosok, a fogorvosok és a fogászati szakdolgozók Európa-szerte összemérhető szinten szerezzenek képesítést és minősítést. Az alapképzés után minden fogorvosnak részt kellene vennie egy minimum kétéves, strukturált és felügyelt posztgraduális képzésben (általános fogászati gyakorlaton), azt megelőzően, hogy teljesen önálló általános fogászati praxisba kezdene vagy további szakképzésben venne részt. Az Angol Királyi Sebészek Kollégiuma (Royal College of Surgeons of England = RCSE) vezető szerepet vállalt ebben, amikor megalakította a Kollégium Fogorvosi Tagozatát, amelybe minimum kétéves posztgraduális képzés után lehet belépni, amely a szakképesítéshez nyújt alapot.

Ha valaki már vizsgázott szakorvos, akkor vajon korlátozni kell-e tevékenységét a szakterületére, és van-e mód a szakorvosok területi megoszlásának szabályozására? A CECDO úgy foglalt állást, hogy a beteget csak általános fogorvos utalhatja be szakorvoshoz, illetve akkor, ha a beteg lakhelyet változtat, egyik szakorvos a másikhoz küldheti. A szakképesítéssel kapcsolatos másik probléma az általános fogorvosi gyakorlattal való kapcsolat. Egyesek szerint a szakorvosoknak ne legyen lehetőségük a szakorvosi és az általános fogorvosi tevékenység együttes gyakorlására. Mások szerint, bár ez kívánatos volna, nehezen érvényesíthető. Földrajzi szabadságot kell adni a klinikai szakorvosoknak, hogy ott praktizálhassanak, ahol akarnak.

Viszont ha a szakorvosok bárhol praktizálhatnak, hogyan lehet meghatározni a szakorvosok számát, és hogyan lehet kiszámítani, hogy az egyes országokban hány szakorvosra van szükség? Egy ország orális és fogászati státusa, a betegek igényei, az általános fogorvosok és a fogászati szakdolgozók száma, az egyes fogorvosok és/vagy az állam hajlandósága a képzés finanszírozására - mind olyan tényezők, amelyeket figyelembe kell(ene) venni a szakorvosok számának meghatározásához. Ezért rendkívül nehéz az optimális szakorvosszám megállapítása.

Az egyetemi képzés végén 10 európai országban található általános alapszakképzés, ami jelezheti, hogy az egyetemi alapképzés egyre kevésbé elegendő az önálló praktizáláshoz, és növekvő igény van az alapképzés utáni gyakorlati tapasztalatszerzési időszakra. A hazai fogászat vezető szervei (Szakmai Kollégium, MOK, MFE) évek óta szorgalmazzák a szakképzés szervezett, az egyetemek irányításával történő rendszerének bevezetését. Ezért üdvözöljük a rezidensképzésről szóló rendeletet, melynek végrehajtása nagyobb elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkező fogszakorvosok kibocsátását teszi lehetővé.

Bár jelentős véleménykülönbség van arról, hogy mely területeket ismerjenek el szakképesítésként, az európai hangulat egyre inkább a növekvő szakosodás és az egy-egy speciális területre korlátozott tevé9