Fogorvosi szemle, 1996 (89. évfolyam, 1-12. szám)
1996-11-01 / 11. szám
pótlás implantáció nélkül; 2. implantátumon elhorgonyzott rögzített vagy kivehető pótlás [17]. A felső állcsont reszekciója után a fogpótlás a legtöbb esetben nem okoz problémát, mivel elegendő nyálkahártya-csontalapzat és retenciós terület áll rendelkezésre [10]. Alsó pótlás esetében ez az előnyös anatómiai helyzet nem adott, így a fosor stabilitása kétséges. Jewel és mtsai 1989-ben 60 eset értékelése alapján kijelentik, hogy a hagyományos mdon végzett protetikai rehabilitáció csak kozmetikai célt szolgál [7]. Hasonló véleményen voltak David és mtsai is. Öt betegük viselt konvencionális fogsort, s egyáltalán nem voltak képesek rágni [2]. A szerzők egy része a fogsor stabilitásának elérése céljából már a műtét alatt vagy után fogászati implantátumot ültet be a csonttranszplantátumba [3, 6, 14, 15]. Több szerző szerint az implantációval készített fogsorok a természetes fogakon elhorgonyzottakhoz hasonlóan viselkednek [4, 5, 13]. A szájüregi rákok composite reszekciója utáni orális funkciókat többen tanulmányozták, és azokban az esetekben is jó eredményről számoltak be, ahol a rekonstrukció bőrlebennyel és négyhetes intermaxilláris fixációval történt. Nem említik de feltételezhető, hogy a nyelv mozgásában a tanulmányozott esetekben nem volt lényeges zavar. McConnel és mtsai 1987-ben megjelent közleményükben ugyanis lefektetik, hogy rekonstrukció után a szájüreg funkcójának kulcsa a nyelv mozgásában mobilitásában keresendő [16]. Figyelembe véve a rágás-nyelés összetett folyamatát, nem értünk egyet azokkal, akik egyedül a fogászati implantátumok beültetésétől várják a megoldást. Érdekes megemlíteni, hogy az ezzel kapcsolatban megjelent közleményekben a szerzők utalnak az implantátumok számára, formájára, a rekonstrukció módjára, technikájára, de nem találunk adatokat a rágófunkcióra, még a diéta típusára sem Kitűnő kozmetikai eredményekről számolnak be, csak a funkciót nem említik [7]. A fogászati implantátumok alkalmazásának előnye a fogsor stabilitásában nem vitatott. Az implantáció nem alkalmazható azonban minden esetben. Ha kevés csontállomány áll rendelkezésünkre, illetve ha kedvezőtlenek az occlusiós viszonyok, vagy ha a beteg nem megfelelő szájhigiénével rendelkezik, el kell tekinteni az implantációtól. A rágás-nyelés folyamata a sebészi rekonstrukció után nemcsak a meglévő fogak vagy beültetett implantátumok számától, a fogsor stabilitásától és az antagonista fogak jelenlététől függ, hanem ebben a folyamatban nagy szerepet játszik a lágy részek, az ajak, a bucca, a szájfenék a nyelv állapota is [12]. A szájüregi rákok korcsoportok szerinti előfordulásából látható [11, 18], hogy a csontpótlások többsége 50-60 év között van, s a hazai populációban ezen betegek nagy többsége foghiányos vagy fogatlan. Bemutatott betegünk esetében a szóba jöhető megoldások között az implantáció is szerepelt, mivel a beültetett fibularészlet jó alap a implantáció számára [1]. Ez ellen szól azonban a meglévő mandibula és a beültetett fibula - mely teljes értékű mandibularésszé vált - közötti 366
