Fogorvosi szemle, 1993 (86. évfolyam, 1-11. szám)

1993-05-01 / 5. szám

elmúlt négy évtizedben. A szakcsoport káderese, Kertész Jenő az 1948. évi nagygyűlésen világosan meghatározta a fogalmat [17]: ,,A káderintézmény a szakszervezetek olyan bizalmi szerve, melynek az a feladata, hogy a szakcsoport tagjairól a rendelkezésre álló és megbízható helyekről beszerzett adatok alapján szakmai nyilvántartást készítsen. Figyelme terjedjen ki a tagok múlt- és jelenbeli szakmai tevékenységére és politikai beállítottságára”. A gyakorlatban a káderes inkább pártpolitikai, mint szakmai szempontból értékelte a fogorvosokat, amikor állások, munkakörök betöltésekor véleményt nyilvánított. A szakcsoport káderese, majd főtitkára hosszabb időn át Kertész Jenő (1888—1969) rendelőintézeti főorvos volt, aki restauratív protetikával foglalkozott. A szakcsoport rendezvényein sokszor részt vettek a szakszervezetnek nem fogorvos vezető tisztségviselői is, akik kommunista szempontok szerint irányítani akarták a fogorvosokat.

Az 1945-ben megalakult Fogorvos Szakcsoportnak csak orvos tagjai voltak. 1945-ben az Orvos-szakszervezet átalakult Orvos-Egészségügyi Szakszervezetté; ez lehetővé tette a nem orvosok, az egyetemi végzettség nélküliek belépését is. A kórházi segédmunkás szaktársa lett az orvosprofesszornak, a főorvosnak és az orvosoknak.

A feloszlatott egyesület és később az azt pótló szakcsoport hátterében intézmények álltak. A két világháború között a hazai fogászati tudományos élet egyedüli irányító központja a budapesti Fogászati (Stomatologiai) Klinika volt. Ez annyiban változott, hogy az 1951-ben felállított Központi Stomatologiai Intézetnek (első elnevezése Központi Fogászati Rendelő és Továbbképző Intézet) — kitűnő orvosainak tudományos munkássága folytán is — a klinikával legalább azonos súlya lett. A szakcsoport vezetőségének jó részét az intézet adta, amely valamivel közelebb állott a pártállam irányítóihoz, mint a klinika. Később változott a helyzet a vidéki fogászati klinikák megerősödését követően.

A háború után a fogtechnikusügy (kérdés) — értve alatta fogtechnikusok törvényellenes fogorvosi működését és az ennek legalizálását kezdeményező lépéseket — ismét napirendre került. Míg a fogtechnikusok a politikai helyzethez alkalmazkodva küzdöttek jogosnak vélt céljaikért, addig a fogorvosok a hazai törvényekre hivatkozva védték munkaterületüket. Ebben a küzdelemben a kommunista államhatalom az általuk ipari munkásnak tekintett fogtechnikusok oldalára állt, szemben a polgári értelmiséghez tartozónak ítélt fogorvosokkal.

1948 decemberében kormányrendelet [18] jelent meg a „fogművesek (fogtechnikusok) vizsgára bocsátásának szabályozása tárgyában”. A rendelet 120 fogtechnikus számára biztosított volna lehetőséget. A kormányrendeletet közvetlenül követő, felkavart fogorvosi érzelmek sem a szakcsoportban, sem a Fogorvosi Szemle hasábjain nem nyilvánulhattak meg; a vélemények először az 1949. évi nagy- és közgyűlésen hangzottak el. A nagygyűlésen a megnyitó beszédet Weil Emil a szakszervezet elnöke mondja [33]. Elismeri Balogh professzor harcos aktivitását a klinika újjáépítésében, de megállapítja, hogy az újjáépítés döntően annak köszönhető, hogy ezt az országot a Kommunista Párt és Rákosi elvtárs vezeti. Kitér a fogtechnikusok vizsgáztatására, azt helyesnek és szükségesnek mondja. Támadja a

159