Fogorvosi szemle, 1983 (76. évfolyam, 1-12. szám)
1983-06-01 / 6. szám
dontális rostok. A méréseket Zeiss sztereomikroszkóp alatt okulármikrométer segítségével a fog tengelyében végeztük. A cement-zománc határ és a legkoronálisabban elhelyezkedő parodontális rostok közötti távolságot mértük minden fog tömött (1. ábra) és ép (2. ábra) approximális felszínein, azaz a teszt és a kontroll felszíneken. Eredményeink statisztikai elemzésére a t-próbát használtuk. Eredmények Klinikai vizsgálattal a tömések mindössze 14,2 %-a bizonyult jónak. A 3. ábra a 4 fogcsoporton belüli összehasonlítást mutatja, amikor a meziális (M) és disztális (D) tömött felszíneket külön-külön hasonlítottuk ugyanazon fog másik, ép approximális felszínéhez. A tömött felszínek tapadásvesztesége a nyolc eset közül hétben szignifikánsan nagyobb volt, mint az ép felszíneké. Csak a felső molárisok disztális felszínére kiterjedő tömések nem mutattak szignifikánsan nagyobb tapadás veszteséget. A 4. ábra a felszínpárok összegezett (M + D) adatait, illetve ezek különbségeit mutatja, amelyek minden esetben szignifikánsan magasabbak voltak a tömött felszíneken. Az összes tömött felszín tapadásvesztesége (1,37±0,07 mm), valamint ép felszínpárjaik (0,87 ± 0,05 mm) között magasan szignifikáns (p < 0,001) különbséget találtunk. Az egyes kontroll felszínek összehasonlítása fogcsoportokon belül egyetlen esetben sem mutatott szignifikáns különbséget (5. ábra). A meziális (0,86± ±0,08 mm) és a disztális (0,87 ±0,08 mm) kontroll felszínek gyakorlatilag azonos nagyságú tapadásveszteséget mutattak. A teszt felszínek közötti összehasonlítás sem adott szignifikáns különbségeket (6. ábra). A 176 fog álatlgában a meziális tesztfelszínek tapadásvesztesége (1,38±0,09 mm) megegyezett a disztális tesztfelszínekével (1,37±0,10 mm). A teszt felszínpárok értékeit a fogtípusok között összehasonlítva (7. ábra) a tömött premoláris felszínek tapadásvesztesége 0,10 mm-rel nagyobb volt, mint a molárisoké, ez a különbség összességében azonban nem volt szignifikáns. Az alsó premolárisoknak az alsó molárisokhoz viszonyított magasabb tapadásvesztesége gyengén szignifikáns volt (p <0,05). A teszt felszínpárok tapadásveszteségének állcsontok közötti összhasonlítását a 8. ábra mutatja. A felső molárisok tömött felszínei tapadásvesztesége szignifikánsan nagyobb (p<0,05), mint az alsók hasonló felszíneié. A felső fogakban lévő approximális amalgámtömések nagyobb tapadásveszteséget eredményeztek, mint az alsókon lévők, a különbség azonban nem szignifikáns. Megbeszélés A tapadásveszteség extrahált fogakon történő mérésének nagy előnye, hogy pontossága a szövettani metszeteken végzett mérésekének felel meg [22]. Ezzel szemben a tasakmélység mérése során végzett klinikai vizsgálat a fogágypusztulás mértékét illetően teljesen megtévesztő eredményt adhat [17]. A tasakmélység mérése a tapadásveszteség klinikai mérésének is részét képezi. A klinikai tasakmélység azonban mindig nagyobb értékeket ad, mint a valóságos, azaz a szövettani tasakmélység. A szonda hegye az átmérőjétől, a kifejtett nyomástól, valamint az íny, illetve a fogágy állapotától függően a sulcus gingivalis aljától mélyebbre, a szövetek közé hatol [15]. Ezen torzítás ellenére is a szonda legjobb klinikai diagnosztikus eszköz a fogágypusztulás mértékének meghatározására [7, 15] és fontosságában az ismert hibalehetőségekkel (szögeltérés, szummációs jelleg) együttjáró radiológiai vizsgálat elé helyezendő [13]. A fentiekkel szemben a klinikai és a radiológiai módszer előnye, hogy longitudinális vizsgálat végzésére is alkalmas. 181
