Fogorvosi szemle, 1982 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1982-05-01 / 5. szám
Ezeket eljuttatta a felügyelő megyei és fővárosi területi főorvosokhoz. Ezek a napi szervezett óraszámot alapul véve az egyes megyék tekintetében tartalmazták az ellátottsági mutatókat, valamint az egy napi 6 órás fogászati rendelésre évente átlagosan jutó húzás, tömés, gyökértömés, korona, híd, lemezes fogpótlás és fogászati rtg. képek számát és az adott megyére vonatkozóan a 100 foghúzásra jutó tömések, gyökértömések és pótolt fogak viszonyszámait, valamint ugyanezek országos, vidéki és fővárosi átlagait. Mindeme összehasonlításra alkalmas táblák elkészültek a főváros hat (volt) területi vezető kórházhoz tartozó valamennyi fogászati rendelőre vonatkoztatva is. Ezen értékelő táblák a gyakorlatban jól beváltak, segítséget adnak az aktuális ellátási helyzet megítéléséhez, segítik a fogászati egészségügyi szervezők tervező munkáját és a főfelügyeleti vizsgálatok alkalmával jó támpontot adnak az adott terület ellátási helyzetének megítéléséhez. A hasonló szempontok és az 1981-ben bevezetett jelentési rendszer adatai alapján szerkesztett értékelő tábláknak a csoportvezető főorvosokig kellene eljutniuk a jövőben, azaz nemcsak a 25 felügyelő főorvoshoz, hanem a mintegy 240 csoportvezető főorvoshoz is. Az 1955-ben bevezetett, majd módosított mindkét jelentési lapot az úgynevezett „betegbiztosító-társasági” szemlélet jellemzi. Elsősorban arra kíváncsi, hogy van „kitöltve” az orvos fizetett munkaideje, az elvégzett egyes beavatkozásokra kontemplált idő kiadja-e a napi munkaidőt. Jellegéből fakadóan fel sem merül, hogy a lakosság hány százalékát „éri el” vagy tartja gondozásban a fogorvosi szolgálat. A fogorvosi szolgálat munkájának értékelésekor — különösen a hatvanas években, de már előbb is — sok félreértést okozott az egy betegre jutó „percátlag”, amiről Kende 1956-ban a következőket írta: „A fogászati ellátás vonalán nem tartható fenn a megjelent betegek száma utáni ellátmány, mert a fogászati kezelés úgy orvosi, mint gazdasági szempontból akkor okszerű, ha egy ülésben minél több és kiterjedtebb kezelés történik. A jelenleg érvényben lévő gyógyszer- és anyagelszámolás ezzel ellentétben az orvost arra ösztönzi, hogy betege minél többször jelenjék meg a rendelésen, minél többször szerepeljen a forgalmi kimutatásban, mert így jut a fogászati osztály és maga az intézet több gyógyszerhez, több fogyóanyaghoz.” Sajnos a percátlagot elsősorban a nem fogorvos egészségügyi vezetők figyelték és vették figyelembe, összehasonlítva egyéb szakrendelések — egyébként valóban kényszerszülte és károsan alacsony „percátlagával” — mint sebészet, szemészet, reumatológia és pszichiátria. Bélcy 1965-ben ugyancsak megállapítja a „percátlagról”: „Általában fenntartással értékelhető mutató. Mind az alacsony, mind a magas számszerű érték a rendelő előnyös vagy akár hátrányos működésének egyaránt indikátora.” A korábbi jelentési rendszer összesített jelentéseiből nem lehetett valós értékű „percátlagot” számolni, mivel a ténylegesen teljesített orvosi munkaórák száma helyett csak a szervezett óraszámok adata állott rendelkezésre, ezért a Központi Stomatologiai Intézet értékelő jelentéseiben sohasem szerepelt. Vizsgáljuk meg ezek után tételesen, miféle változtatások történtek a 25 éven át működtetett jelentési szisztémában, majd milyen új kérdések kerültek az 1981-ben bevezetett jelentő lapra. Az 1955-ben rendszeresített „Fogászati szakrendelések összesítő havi (félévi) jelentésé”-nek fejlécének 16 kitöltendő rovata volt. Ezekből négy inkább a rendelésen megforduló betegek számára vonatkozott, nevezetesen ezek a megjelent összes betegek, a kórházba utalt betegek, a gócmegállapításra és a 137
