Fogorvosi szemle, 1980 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
ÁLLKAPOCSTÖRÉSEK KEZELÉSE 75 nyege, hogy a lemez körte alakúra formált furatai a csavar fejét vezetve hozzák létre a kívánt irányú erőhatást. A gyakorlati kivitelezés legkritikusabb pontja a kompresszió mértékének és tartamának meghatározása. A létrehozott összepréselő erő nem növelhető ad maximum, mert reszorpcióhoz vezet. Minél nagyobb a kompresszió, annál gyorsabban szűnik meg. E problémát a kompressziós osteosynthesis leírói jól ismerték [3, 4, 6, 7], de véleményük szerint az általuk ajánlott lemez kompressziós hatása a törvégek összecsontosodásáig megmarad. Tapasztalatunk szerint további nehézséget okoz szakterületünkön, hogy a precíz repozíció után elhelyezett lemez kompressziós aktiválása a törvégek bizonyos mérvű diszlokációjával járhat. E diszlokáló hatás a végtagsebészetben, csöves csontokon általában tengelyirányú és többnyire elhanyagolható. Az állcsontsebészetben a sajátosan görbült mandibulán azonban az elmozdulás rendkívül hátrányos, mert tökéletes lemezadaptáció dacára a fogsorzáródás változását okozhatja. Megtartott fogazat esetén ezért különösen fontosnak tekintjük a dentális sínezést a kompressziós lemez behelyezése előtt. A fokozott óvatosság a kompresszió mértékét illetően még így (sín mellett) is lényeges, mert a diszlokáló hatás olyan erős lehet, hogy a korábban helyreállított okklúziót is elmozdíthatja. A kompressziós erő nagysága alapvetően a lemezen kialakított nyílás és a csavarfej formájától függ, de ezen belül befolyásolható a csontfurat elhelyezésével is. A használt módszer Az ismertetett nehézségek jelzik, hogy a látszatra egyszerű lemezes osteosynthesis gondos előkészületet és technikai ismeretet igényel. A vitathatatlanul masszívabb rögzítést adó eljárás veszélyeit és szövődményeit összegezve, adott esetben feltétlenül mérlegelendőnek tartjuk, hogy mindez arányban áll-e várható előnyeivel, s csak szigorúan meghatározott indikáció [1, 5, 7] esetén használjuk: kis összefekvő csontfelszínek, nagyerejű izomhúzásnak kitett törvégek esetén; és mandibulo-maxillaris rögzítés kontraindikációjakor. A műtét legkritikusabb része a törvégek fixálása a lemez elhelyezésének idején. Pontos adaptáció és a furatok elkészítése csak a törvégek repozíciója és jó helyzetben való rögzítése után következhet. Ha valaki a csavarok behelyezése közben kényszerül reponálni, meglehetősen bizonytalan esélyekkel dolgozik. Világszerte különböző repozíciós fogók és készülékek kerültek forgalomba a műtét idejére történő rögzítés céljából. Hátrányuk, hogy sokszor rendkívül komplikáltak, némelyik nagymértékben növeli a műtéti feltárást, s további furatokkal gyengíti az amúgy is traumatizált törvégeket. A fő probléma nálunk pedig az, hogy nehezen beszerezhetők. A klinikánkon használatos rögzítő eljárás előnyének tartjuk a csontfelszínek kímélését, a minimálisan növelt műtéti feltárást, valamint azt, hogy sok szájsebészeti osztályon eleve meglevő, talán félig elfelejtett eszközt, a Rudjkokészletet használjuk új szerepkörben (1. ábra). Mikrométerhez hasonlóan működő karmos-csavaros szerkezeteket helyezünk a törvégekre, erősen fixáljuk, majd segítségükkel elvégezzük a repozíciót (2. ábra). Ezután a csavarok kiálló végeit egymáshoz a távolságtól és a törés helyétől függően ívelt vagy egyenes kettős rudazattal kötjük össze. Minden csavar szorosra húzása után a rögzítés masszív (3. ábra). A töréstől távolabb elhelyezett karmok nem zavarják a lemez adaptálását, a furatokat nyugodtan tudjuk elkészíteni és a csavarokat elhelyezni (4. ábra). A lemez-osteosynthesis befejeztével a külső rögzítést oldjuk. Ekkor kontrolláljuk a lemez előzetes illesztésének pontosságát. Amennyiben ugyanis a lemez korábban nem feküdt pontosan s csak a csavarok szorítják a csontra, a rögzítő készülék eltávolításakor káros erőhatás
