Fogorvosi szemle, 1980 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

RÜCK A.

11

E keskeny szöveti csík szélessége gyermekeken átlagosan 1,1 mm, fiatalokon 1,5 mm, időseken 1,6 mm (min. 0,9—max. 2,1 mm). A „szabad ínyszél” csak durván mechanikai értelemben kifejező terminus technicus, de morfológiailag nem precíz, mivel a fog és az íny közötti ún. „hámtapadást” és az íny saját rostrendszerót takarja. A gingiva hámja két szerkezetileg és funkciójában is különböző részből áll: 1. a nem keratinizált „Saumepithel”-ből és 2. a keratinizált orális és az orális sulcus-hámból.

Saumepithel (széli, mandzsetta-, bélés-, junkciós hám): a szabad ínyszél kívülről nem látható része, mely a fognyakat madzsettaszerűen fogja körbe (dento-gingivalis átmenet) ; kb. 2 mm magas és a zománc-cement határtól a sulcus fenekéig tart. Képzi és fenntartja a háintapadást; a sulcus fenekén éles határ nélkül folytatódik az orális sulcushámban. Interdentálisan a szomszédos fogak junkciós hámjai egyesülnek; ez az egyesülés képezi az interdentális papillavölgy („col”) hámborította fenekét. A hámtapadás („Epithelansatz”) kifejezést Gottlieb és Orbán még a Saumepithel-re mint egészre vonatkoztatta. Ma csupán a junkciós hám és a fogfelszín közötti kapcsolatot nevezzük hámtapadásnak. Schroeder és Listgarten [10] szerint a hámtapadás ama biológiai törvényszerűség megnyilvánulása, amely a hámsejtek és más szubsztrátum (nem hám) közvetlen kapcsolatát megengedi. A hámsejtek a két szövetféleséget elválasztó bazálmembránhoz fél-desmosomákkal kapcsolódnak. A hámtapadás tehát a széli hámsejtek produktuma; strukturálisan a belső bazálmembránból és a fél-desmosomákból álló komplexussal azonos. A lamina basalis interna a fogfelszínen fekvő lamina densából és lamina lucidából áll; az utóbb említetthez kapcsolódnak a hcmidesmosomák citoplazma-filamentumai. E szöveti kapcsolatokon kívül adhezív és kohezív erők biztosítják a tapadást. A hámtapadást nem tekinthetjük sztatikasan rögzítettnek: folyamatosan megújul, mert az apikálisan és bazálisan fekvő hámsejtek a fogfelszín irányéba vonulnak és a sulcusba ürülnek.

Interdentális papilla : az interdentális térben fekvő gingivaszövet formája és struktúrája a szomszédos fogak kontaktusának görbületétől függ (pont, felszín, diastema). Két kúp/gúla/szerü (orális és vesztibuláris) papillából, valamint a papillavölgyből („col”) áll. A vesztibuláris és orális papillacsúcs közötti távolság 2—7 mm, a nyeregformájú col mélysége 0,1 és 2 mm között váltakozik. E méretek anterior-posterior irányban növekszenek [8].

Sulcus gingivae : az ínybarázda kb. 0,5 mm mély (vagy sekélyebb) V alakú kapilláris rés a gingivaszél és a fogfelszín között, mely vesztibulárisan és orálisan az egyik interdentális coltól a másik interdentális colig fut. A sulcus koronálisan nyitott, apikálisan pedig három oldalról körülhatárolt. Centrális falát a zománc, a laterálist az orális sulcushám alkotja, alapját pedig a nem keratinizált junkciós hám képezi. Mélysége és konfigurációja szinte fogról fogra változik. Hisztológiai sulcus-alapról csak ott beszélhetünk, ahol még intakt a hámkapcsolat, vagyis a junkciós hám még koherens szövetet képez. Ez a hisztológiai (anatómiai) sulcus nem azonos a klinikailag mérhető sulcussal. Rutinszerű klinikai vizsgálattal a sulcus konfigurációja és mélysége nem tanulmányozható [10, 3]. Az a távolság, ameddig a szonda bevezethető, nem azonos a sulcus mélységével; a sulcus feneke a szondával szemben ui. nem tanúsít érezhető ellenállást, ezért a hámban szakadás keletkezik. A sulcus-fenók nem keratinizált hámja szemipermeábilis membránként működik. A szájüreg felől baktérium-toxinok, enzimek és anyagcseretermékek, a szövet felől pedig polimorf leukociták, deszkvamálódó hámsejtek, immunglobulinok vándorlását engedi meg. Ha a hámban nagyszámú leukocita van, már enyhébb behatásra is sérülés jön létre ezen a gáton. Több olyan enzim ismeretes, amely a dentogingivális átmenet perrneabilitását növelni tudja azáltal, hogy az intercelluláris rések tágabbak lesznek. A koronái környezetből káros anyagoknak a kötőszövetbe penetrálásával szemben az utolsó és talán legfontosabb akadály a helyi gyulladásos válasz. E terület igen érzékeny hisztológiai barométernek tekinthető, hiszen elegendő a fogmosást néhány napig elhagyni, s máris megváltozik a hisztológiai sulcus-fenék mélysége. A dento-gingivális átmenet biológiai rendszerének egyensúlyi állapotában is szinte mindig krónikus gyulladás van jelen; az akut gyulladás legtöbbször ennek exacerbációjaként jön létre. A fentiek alapján a sulcus-mélység fogalmát — a hámtapadáshoz hasonlóan — nem szabad sztatikusan szemlélni [3, 11].

Az öntött koronaszél és a marginális parodontium. A koronaszél helyének meghatározásáról a vita ma is folyik. A koronaszélnek az ínyszél magasságában kell-e lennie, enyhén érjen az ínyszél alá, avagy kissé az ínyszél fölött kell végződnie? Az uralkodó felfogás a közelmúltig „a koronaszél érjen az íny alá” elve volt. Mértékét a szerzők 0,25—1,0 mm-ben adták meg. A Vest-féle magassági törvény a pontosan definiált koronaszél helyzetét több határ relációjából határozta meg. E határoknak — koronaszél, preparációs határ, a limbus gin-