Fogorvosi szemle, 1971 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1971-02-01 / 2. szám

ARKÖVY 35 a sebészet, a szülészet és a szemészet is. Velük együtt — szinte észrevétlenül — vált le a fogászat is és lett vásári foghúzók pénzkereseti forrásává. Természetes folyamat volt ez. Hiszen a fogászatnak távol kellett maradnia a spekulációtól, mert a kínzó fogfájás tettekre készteti a segíteni hivatottakat. A ,,várakozás princípiuma”, amely mint fő „principium” nyert alkalmazást a medicinában, a fogfájás gyógyításában elfogadhatatlan. Ha akarunk, még büszkék is lehetünk rá, hogy más manuális szakokkal együtt sok helyen a fogászat is a fürdős- és borbélysebészek mellékfoglalko­zása lett. Ez a tarthatatlan helyzet, ez a teljes negativizmus — mint ez gyakorta lenni szokott — kiváltotta az ellenhatást, és ennek nyomán megindult a javulás. Messze vezetne, és nem is célom és témám: e folyamat egész menetét vázolni. Csak rámutatok, hogy lassanként újra terebélyesedni kezdett az orvostudo­mány fájának ősi törzse, és a letört ágak tövében megmaradt, de elsatnyult rügyekből új hajtások serkennek. A sebészet, a szülészet, a szemészet a XVIII—XIX. században lassanként sorban elfoglalják az új hajtások között jogosan megillető helyüket. Ennek jele, hogy ezek a tárgyak a medicina egyetemi oktatásának keretébe is világ­szerte fokozatosan visszatérnek. Egyes országokban a fogászat is némi rangot nyer. XIV. Lajos francia király a fogsebész — ,,Chirurgien dentiste” — cím kreálásával a fogorvosok kiképzését, szaktudását és tekintélyét kívánta nö­velni. A cím még ma is használatos. Az európai fogászat itt-ott laza orvosegyetemi kapcsolatokat is teremtett, de különállása lényegében legtöbb helyen megmaradt. Az amerikai fogászat egész más úton jutott hasonló helyzetbe. ,,College” rendszerével különböző fokú vi­szonylatba került az orvosi egyetemekkel. A XIX. században a Habsburg birodalomban is megnyilvánul némi közele­dés, és egyik-másik egyetemen fogorvosi tanszék jellegű intézményt szervez­nek. Alapításuk és működésük azonban sajnos jobbára személyekhez kötött volt, és ez határozta meg élettartamukat is. A természettudományos felfedezések fényes kora ez. De bármilyen nagy volt is a haladás, az orvosi ismeretanyag gyarapodása még nem haladta túl az átla­gos tehetségűek elméjének befogadóképességét. Sőt akadtak még különlegesen nagy képességű polyhistorok is, akik az összes szellemi és természettudományi ismereteket együttesen próbálták uralni. Az ismeretanyag növekedése nyomán azonban már abban a korban kialakul a ter­mészettudományok között a különálló, de önmagában egységes orvostudomány. Ez adta meg az impulzust Magitőt-nak, és Árkövynék, hogy a terebélyesedő medicina-fa egyik ágának ismertessék el a fogászatot is. Ez az a bizonyos ,,sto­­matologiai eszme”, amely az orvostudomány alapjainak ismeretét követeli meg a fogorvosoktól is. Eszméjük igazságos volt és maradt ma is: igazi tekintélyt és rangot csak a tudás adhat az orvosnak. De már a századforduló előtt, majd a XX. század elején a természettudo­mányi felfedezések szinte végeláthatatlan bősége árad. Mind nyilvánvalóbb, hogy az orvostudomány egészét egy személy már nem uralhatja. Kibontakozik a speciálizálódás kora, és az orvostudomány törzséből mind vaskosabb új ágak nőnek ki és lombosodnak. Ezek ugyan egymáshoz közel, de mégis sok tekintet­ben elkülönülve terebélyesednek, mintha egyeseket nem is azonos gyökérzet táplálna. Pedig az alapvető tény biztosan megmaradt és emberi számítás szerint meg is fog maradni: bármily vaskos is az új ág — kivétel nélkül —, ugyanazon törzsből

Next

/
Thumbnails
Contents