Fogorvosi szemle, 1971 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1971-02-01 / 2. szám

ARKÖVY

35

a sebészet, a szülészet és a szemészet is. Velük együtt — szinte észrevétlenül — vált le a fogászat is és lett vásári foghúzók pénzkereseti forrásává.

Természetes folyamat volt ez. Hiszen a fogászatnak távol kellett maradnia a spekulációtól, mert a kínzó fogfájás tettekre készteti a segíteni hivatottakat. A ,,várakozás princípiuma”, amely mint fő „principium” nyert alkalmazást a medicinában, a fogfájás gyógyításában elfogadhatatlan.

Ha akarunk, még büszkék is lehetünk rá, hogy más manuális szakokkal együtt sok helyen a fogászat is a fürdős- és borbélysebészek mellékfoglalkozása lett.

Ez a tarthatatlan helyzet, ez a teljes negativizmus — mint ez gyakorta lenni szokott — kiváltotta az ellenhatást, és ennek nyomán megindult a javulás.

Messze vezetne, és nem is célom és témám: e folyamat egész menetét vázolni. Csak rámutatok, hogy lassanként újra terebélyesedni kezdett az orvostudomány fájának ősi törzse, és a letört ágak tövében megmaradt, de elsatnyult rügyekből új hajtások serkennek.

A sebészet, a szülészet, a szemészet a XVIII—XIX. században lassanként sorban elfoglalják az új hajtások között jogosan megillető helyüket. Ennek jele, hogy ezek a tárgyak a medicina egyetemi oktatásának keretébe is világszerte fokozatosan visszatérnek. Egyes országokban a fogászat is némi rangot nyer. XIV. Lajos francia király a fogsebész — ,,Chirurgien dentiste” — cím kreálásával a fogorvosok kiképzését, szaktudását és tekintélyét kívánta növelni. A cím még ma is használatos.

Az európai fogászat itt-ott laza orvosegyetemi kapcsolatokat is teremtett, de különállása lényegében legtöbb helyen megmaradt. Az amerikai fogászat egész más úton jutott hasonló helyzetbe. ,,College” rendszerével különböző fokú viszonylatba került az orvosi egyetemekkel.

A XIX. században a Habsburg birodalomban is megnyilvánul némi közeledés, és egyik-másik egyetemen fogorvosi tanszék jellegű intézményt szerveznek. Alapításuk és működésük azonban sajnos jobbára személyekhez kötött volt, és ez határozta meg élettartamukat is.

A természettudományos felfedezések fényes kora ez. De bármilyen nagy volt is a haladás, az orvosi ismeretanyag gyarapodása még nem haladta túl az átlagos tehetségűek elméjének befogadóképességét.

Sőt akadtak még különlegesen nagy képességű polyhistorok is, akik az összes szellemi és természettudományi ismereteket együttesen próbálták uralni. Az ismeretanyag növekedése nyomán azonban már abban a korban kialakul a természettudományok között a különálló, de önmagában egységes orvostudomány. Ez adta meg az impulzust Magitőt-nak, és Árkövynék, hogy a terebélyesedő medicina-fa egyik ágának ismertessék el a fogászatot is. Ez az a bizonyos ,,stomatologiai eszme”, amely az orvostudomány alapjainak ismeretét követeli meg a fogorvosoktól is.

Eszméjük igazságos volt és maradt ma is: igazi tekintélyt és rangot csak a tudás adhat az orvosnak.

De már a századforduló előtt, majd a XX. század elején a természettudományi felfedezések szinte végeláthatatlan bősége árad. Mind nyilvánvalóbb, hogy az orvostudomány egészét egy személy már nem uralhatja. Kibontakozik a speciálizálódás kora, és az orvostudomány törzséből mind vaskosabb új ágak nőnek ki és lombosodnak. Ezek ugyan egymáshoz közel, de mégis sok tekintetben elkülönülve terebélyesednek, mintha egyeseket nem is azonos gyökérzet táplálna.

Pedig az alapvető tény biztosan megmaradt és emberi számítás szerint meg is fog maradni: bármily vaskos is az új ág — kivétel nélkül —, ugyanazon törzsből