Fogorvosi szemle, 1970 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1970-02-01 / 2. szám
SPATIUM INTERALVEOLARE 37 2. Megmértem továbbá azt, hogy az interalveolaris távolságot a mindennapi gyakorlat hogyan, milyen arányban osztja el az alsó, felső protézisek között (7. ábra, II. táblázat). Azt tapasztaltam, hogy az elosztási arány eseteim nagy többségében olyan volt, hogy az alsó teljes protézisek legjobban megterhelt része, az 5-ös, 6-os fogak occlusalis felszíne került gerincéi távolba, a felső kis-, nagyőrlők ugyanakkor gerincéi közeibe kerültek. Ez magyarázhatja a hazai gyakorlatban és a külföldi irodalomban egyaránt látható protéziseken azt, hogy az occlusiós vonal ferdén, hátra, felfelé szeli át az interalveolaris távolságot (8. ábra). 3. A vizsgálatra került alsó protéziseken buccalisan és lingualisan megmértem az áthajlás és a rágófelszín közötti távolságot az 5-ös, 6-os, 7-es fogaknak megfelelően. Ha a kétoldali occlusalis felszín-áthajlás távolság átlagértékéből kivonjuk az occlusalis felszín — gerincél-távolságot, akkor megkapjuk a protetikailag felhasznált gerincmagasság megközelítő pontosságú értékét az egyes fogaknak megfelelően. Az occlusalis felszín —gerincél-távolság, valamint a protetikailag felhasznált gerincmagasság hányadosa az alsó protézis mechanikai rögzítettségére, statikai körülményeinek megítélésére értékes adatot szolgáltat, ezért statikai indexnek nevezhetjük. Az alsó teljes protézis statikai indexe: occlusalis felszín gerincéltávolság (OG) protetikailag felhasznált gerincmagasság (PG) Statikai szempontból minimális követelménynek tekinthetnénk azt, hogy az occlusalis felszín — gerincél-távolság és a protetikailag felhasznált gerincmagasság egyenlő legyen, tehát a hányados értéke 1 legyen. Ideálisnak az 1-nél kisebb értéket tekinthetnénk, azonban ennek megvalósítása sorvadt vagy negatív gerincnél sajnos nem lehetséges. Mindenképpen arra kell azonban törekednünk, hogy az 5-ös, 6-os fogak tájékán e hányados értéke 1-hez minél közelebb essék. A 140 protézisen mért adataim alapján a gyakorlatban a protézisek statikai jellemzője indokolatlanul magas, az alsó 6-osoknál átlagértékben 2,7. Ez természetes és sajnálatos következménye az interalveolaris távolság gyakorlatban elterjedt, aránytalan, az alsó protézisek stabilitását tekintve mindenképpen hátrányos elosztásának. Megbeszélés A „geometriai”, „statikai” fogfelállítás hívei nemcsak a fogfelállításkor, hanem az occlusiós sík verticalis helyzetének megállapításakor is arra törekedtek, hogy fogatlan szájban, műfogsoron a természetes fogazat jellegzetességeit, törvényszerűségeit reprodukálják. Általában rágósíkról írnak, a rágósík verticalis helyzetét állapítják meg, pedig közismert, hogy a természetes fogazat occlusalis felszínét komplikált nyíl és haránt irányú görbületek, felületek alkotják, s e felszínnel a rágósík esetleg csak 3 ponton érintkezhet. A természetes fogazat occlusalis felszínével semmi közvetlen kapcsolata nincs, ezért a Spee-görbe alakjára vonatkozóan tájékoztatást nem nyújthat a természetes fogazatnál, s különösképpen nem műfogsoroknál a hazai, de a külföldi gyakorlatban is általánosan elterjedt occludorban történő fogfelállítás esetén. A rágósíknak csak akkor volna gyakorlati protetikai jelentősége, ha a műfogsorokon az occlusiós felszínek sagittalis irányú lefutását — lemondva a protetikai Spee-görbéről — síkban állapítanánk meg. Kemény határozottan rámutat arra, hogy „műfogsorokban a sagittalis fogsorgörbét úgy kell kiképeznünk, hogy párhuzamos legyen az állkapocs gerincív görbületével”. S mivel az állkapocs gerincív görbülete egyénenként változó, ezért a „protetikai Spee-görbe” (Kemény) is az egyéni anatómiai
