Fogorvosi szemle, 1970 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1970-05-01 / 5. szám

FOGÁSZATI EGÉSZSÉGÜGY

137

A WHO genfi világközpontján kívül Washingtonban, és 1968 óta európai, koppenhágai központjában is van már ún. dental officer, fogászattal foglalkozó szakember. A WHO eddigi fogászati programjában a gyermekfogászat, praeventio, fluorozás, fogászati egyetemi oktatás tárgykörén kívül a fogászati egészségügyi szervezési kérdések és a továbbképzés problémái kerülnek előtérbe. Változatlanul folyik azonban a közös, internacionális, kódolt diagnosztikai rendszer kidolgozása, s ez évben 1 — 7. számú fogászati manuál is megjelenik. A vizsgálatok anyagát computerrel értékelhető formában gyűjtik, így a standard metodika, mint közös nyelv, szolgál, és megkönnyíti a kapcsolatokat és az információk kicserélését internacionalis szinten.

Mint látjuk, a fogászati egészségügy főkérdései között manapság még elsőrendű helyet foglal el az epidemiológia, mert ennek gyakorlásával nyerhetünk tiszta képet, tulajdonképpen mi is az a feladat, amely az állami fogbetegellátás előtt áll. Jó és megbízható adatokra van szükség a kultiírországokban ma már népbetegség számba menő caries elterjedtségéről. Adatainkat azonban nem elég csak gyűjteni, jól kell őket értékelni is, hogy azokat olyan formában tudjuk bemutatni az államok politikusainak — akik a caries felszámolásához szükséges anyagi eszközök felett rendelkeznek —, hogy azok világosak és közérthetőek legyenek. Az adatokat illető eddigi hibáinkat Slack professzor egy közmondással világította meg: „Ne csak gyűjtsük a mogyorót, hanem együk is meg”.

Az epidemiológiai vizsgálatok adatai alapján juthatunk el a fogászati egészségügy másik fő kérdéséhez : a fogászati munka iránti igény és szükséglet megítéléséhez. Milyen a tényleges szükséglet az állami fogbetegellátásban és milyen a felmerülő igény a fogászati kezelések iránt. Milyen terhelésnek van kitéve az ellátó hálózat ? Ebből a kérdésből már következik a fogászati munkaerő kérdése, melybe beletartozik a munkaerők számának, kiképzésének, eloszlásának, igénybevételének kérdése is. A WHO felmérések alapján igyekezett bizonyos mérőszámokkal körvonalazni az igény és szükség mértékét, nevezetesen az egy fogorvosra jutó lakosszámmal.

Kultúrállamokban nagy igény és nagy szükséglet mellett jónak mondható a helyzet ahol az arány 1:2000, 1:5000 tűrhetőnek minősül, 1:25 000-nél alacsonyabb igénynél alig elégíthető ki a szükséglet, és 1:100 000 aránynál már biztosan inadekvát a helyzet.

Számításba vehetjük még az egy lakos ellátásához szükséges fogorvosi munkaidőt is. Ha pl. 2 évente fél órát számolunk lakosonként, akkor 1:8000 a helyes, de ha a norvégok számítását nézzük, akik 2 órát számolnak minden személyre évente, akkor már 1:750 a jó arány. Egyébként Norvégia 1974-re ezt az arányt óhajtja elérni. Összehasonlításképpen 1958-ban hazánkban 1:12 000 volt az arány, 1969-ben 1:5200. A szomszédos országok ellátottságát nézve azt látjuk, hogy Ausztriában 1 fogorvosra 5052 fő, Romániában 6005 fő, Jugoszláviában 5181 fő jut. Figyelembe véve Csehszlovákia 1:2724 és Bulgária 1:2443 arányszámát, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy ezen a területen még vannak tennivalóink.

A fogorvoseloszlás — ami tulajdonképpen spontán történik — úgy látszik, paradox helyzeteket teremt. Amíg Svédország és Norvégia kevésnek tart 1 fogorvost 1100—1200 lakosra, addig Indiából 1:180 000 arány mellett elvándorolnak" a fogorvosok, mert nincs rájuk szükség, de a meglevő 2500 fogorvos is kizárólag városokban dolgozik. Ismert jelenség, hogy a világon átlagosan a populáció 20%-a él városokban. Viszont fogorvosoknak 80%-a dolgozik városokban, tehát általában a lakosság 20%-ára jut egy ország fogorvosainak 80%-a. Fogorvost falun és északi vidékeken letelepíteni pl. Norvégiában, Svédország-