Fogorvosi szemle, 1970 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1970-05-01 / 5. szám
130 TÖTH KÁROLY DR. Szólni kell azonban arról a megkülönböztető szemléletről, amely e képzési formában részesült szakorvosainkkal szemben egyes szakmai körökben még ma is itt-ott megmutatkozik. À múlt és a jövő ellentétének összeütközése ez, amelyből az egyetlen kivezető út a képzés színvonalának mind magasabbra emelése. Ezen törekvésünk közben azonban el kell végre ismerni diplomájuk teljesértékűségét, és szakorvosi továbbképzési formáinkat ennek figyelembevételével kell kialakítanunk. 2. Szakorvosaink létszáma az utóbbi évtizedben jelentős mértékben nőtt. Nagyon messze vagyunk azonban még attól az állapottól, amit kielégítőnek, de még távolabb attól, amit ideálisnak nevezhetünk. A fog- és szájbetegségek, különösen a fogszúvasodás és parodontózis, valamint következményük a foghíjasság morbiditási viszonyait ma már elég jól ismerjük. Tudjuk azt is, hogy a cariesfrequentia fokozódik. Ismert tény, hogy még a legjobban ellátott területeken, városokban is a fogorvosok túlterheltek, ezért a fogbetegek ellátása vontatott, a perc-átlagok ijesztően kicsinyek, így minőségi munka végzésére gondolni is ahg lehet. Ezek tények, amelyek a szakorvosi létszám sürgős növelését írják elő. Sokan vannak, akik az ország orvosi ellátottságát már ma is kielégítőnek tartják. Valóban, ha az orvosok létszámát arányítjuk az ország lakosainak számához, és ezt összehasonlítjuk a világ vagy Európa más országaiban fennálló helyzettel, akkor Magyarország elég jó, mondhatnám előkelő helyet foglal el. De ez az általánosítás az, amely félrevezető, és önmagunkat csapjuk be, ha nem vizsgáljuk meg a részleteket. A kielégítő összlétszámon belül — anélkül, hogy a többi szakma helyzetét érinteni kívánnám — megállapítható, hogy a fogorvosok létszáma ma is aránytalanul kevés. A képzés ütemét tehát nem csökkenteni, hanem növelni kell. Az új gazdaságirányításra való áttérés átmenetileg lelassította a végzők munkába állását. Nem jelenti ez azonban azt, hogy ezért most kevesebb szakorvosra lenne szükség. A fogorvosi létszámszükségletet a hatvanas évek elején pontos statisztikai adatok és a morbiditási viszonyok figyelembevételével vizsgálat tárgyává tettem és a megközelítő pontosságú igényt megállapítottam. A javulás ellenére az igény kielégítése nem történt meg. Az igény tehát ma is fennáll, sőt a mezőgazdasági dolgozók azóta történt bevonása szociális betegellátási rendszerünkbe, azt még fokozza is. Itt csupán egy átmeneti periódusról van szó, amelynek nem az abszolút szakorvos-bőség a jellemzője, hanem az új viszonyokhoz lassan igazodó egyéni kívánságok szerinti elhelyezkedési nehézség, továbbá a munkaadók felkészületlensége munkaóra, munkahely, lakás stb. vonatkozásában, ami egyes helyeken relatív felesleget teremt. Ennek a tapasztalatnak a következtetéseit is sürgősen le kell vonnunk. Ezt az átmeneti időszakot kellene kihasználnunk arra, hogy gondjaink megoldását megtaláljuk. 3. Jó fogorvosokat képezni csak kis létszámú csoportokkal lehet. Igen alapos elméleti felkészültségre kell ráépíteni a szakterület által megkívánt gyakorlati tudást. Az intenzív gyakorlati oktatás a fogorvosképzésben sokkal nagyobb jelentőségű, mint az általánosorvos-képzésben. A fogorvosképzésben nem lehet, sőt vétkes hiba lenne a gyakorlat megszerzését az egyetemről való kibocsátás utáni néhány esztendőre bízni, mint ahogy ez ma az általánosorvos-képzésben történik. A jó gyakorlati képzéshez nem elegendő az ehhez az igényhez igazodó program és tanterv. A tervet végrehajtani csak elegendő és a tantervnek megfelelő számú beteganyaggal, oktatóval és munkahellyel lehet, hogy csak a legfontosabb tényezőket említsem. Ezek a tényezők igen erősen befolyásolják az oktatás-nevelés hatásosságát, és így az egy évfolyamon képezhetők, valamint az első évfolyamra felvehetők számát. Nem véletlen, hogy a fogorvosképző intézetek hallgatói létszámát tekintve ahg találunk mammut intézeteket.
