Fogorvosi szemle, 1970 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1970-04-01 / 4. szám

108

PÉTER VIKTOR DR.

masszázs-frekvencia percenként 40—70 legyen, közben a carotis pulsust folyamatosan ellenőriztetjük. Mindezt addig kell folytatni, míg a carotis pulsus tapintható, a cornea és a pupilla reflexei kiválthatók, tehát, míg irreversibilis agyelváltozásokra utaló tünetek nem észlelhetők.

A legnehezebben kivédhető szövődmény a kamrai fibrillatio. Megszüntetésére elektromos defibrillátort alkalmazunk, ennek hiányában pedig 10%-os kalium oldatot és 1/2%-os Novocain oldatot adagolunk a bal kamra üregébe (kémiai defibrillálás ).

Sikeres resuscitatio után a beteg gondos utókezelést, örzőszobán való elhelyezést igényel. Itt kontrollált lélegeztetés, ismételt intraarterialis transfusió, concentrált plasma adása (agyoedema megelőzésére!) jöhet szóba. Ha műtéti beavatkozás is történt, parenteralisan antibioticumokat is adunk. A súlyos betegek mesterséges táplálásra szorulhatnak. Jelenleg már vannak olyan intravénásán adható tápanyagok, amelyek segítségével még néhány napon át is helyettesíthető az orális táplálás. A parenteralis táplálás céljaira elsősorban a zsíremulsiók jönnek számításba, mert ezek értéke megközelíti az oralis táplálkozást. A jelenleg forgalomban levő zsíremulziók növényi eredetű triglyceridákból, emulgeátorból, vízből, szénhydrát-oldatból, vagy glycerinből állhatnak. Alapvető követelmény, hogy a zsír olyan apró cseppekből álljon, amelyek nem okoznak zsírembolisatiót és a tárolás során is dispergált állapotban stabilizálhatok. Fehérjét az anaphylaxia veszélye miatt oldat formájában közvetlenül nem lehet adni, ezért parenterálisan bomlástermékeit : szénhydráttal kombinált hydrolizatiumait (Aminosol Glucose) és synthetikus aminosav-oldatokat (Aminofusin „600”) alkalmazunk.

A légzés resuscitatio ja

Légzészavart az agy károsodása, a légzőmozgások zavarai, a légzőfelület beszűkülése, a légutak elzáródása, az oxygen-széndioxyd transport zavarai, sejtmérgezések, oxygenhiány és oxygentúladagolás okozhatnak. Az orvosi munka szinte valamennyi területén előfordulnak olyan kórképek, amelyek közvetlenül, vagy közvetve légzészavarhoz, illetve a légzés megállásához vezethetnek. Ilyenkor, ha van rá idő, elsősorban arról kell tájékozódnunk, hogy mi vezetett a légzés romlásához. Az anamnesis (szükség esetén hozzátartozók bevonásával), a megtekintés, a beteg fizikális vizsgálata, eszközös és laboratóriumi módszerek komoly segítséget jelentenek a légzészavar okának, típusának és mértékének megítélésében.

Mint azt már az előzőkben említettük, a resuscitatio, illetve reanimatio legfőbb feladata a cardio-respiratorikus rendszer egyensúlyának visszaállítása. A keringés helyreállítása és fenntartása mellett egyidejűleg tehát a légzészavarok, illetve a már bekövetkezett légzésmegállás újraindításáról is gondoskodnunk kell. Fokozódó légzésromláskor sürgős az aktív beavatkozás. Az acut resuscitatiós szakaszban gyakorlatilag két fő feladatot kell elvégeznünk: a légutak szabaddá tételét és a tüdő rhytmusos mozgásának biztosítását. A megszokott orvosi munkamódszertől eltérően ilyenkor arra kényszerülünk, hogy előbb végezzünk therapiát és csak ezután kerül sor diagnosis felállítására. Az alkalmazásra kerülő gyógymódot sem a kórkép jellege, hanem elsősorban az adott lehetőségek szabják meg. Sem a légzés spontán megindulását, sem a mesterséges lélegeztetéstől eredményességet nem várhatunk, ha a légutak végig nem szabadok. A légutak szabaddá tétele után ezek szabadon tartásáról is gondoskodnunk kell.