Fogorvosi szemle, 1969 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1969-04-01 / 4. szám
114 TÓTH ÁRPÁD DR. A kezelés valamennyi maradó fogféleséget érintette, tejfogat csak egy esetben kezeltem. Az egyes fogak gyakorisági sorrendje: 6, 4, 7, 5, 3, 8, 2, 1. A betegek életkora a 10 és 54 év között ingadozik; 60%-uk a 16—25 éves korosztályból került ki. A sikertelen esetek száma az idősebb korosztályokban aránylag nagyobb, 20 éves kor alatt elő sem fordult (44,5% a 21—25 éves korosztályból, a többi az idősebbek közül került ki). Figyelmet érdemel, hogy a sikertelen esetek harmada (3) esik a betegek alig 1/10-ét képező (11) 36 évesnél idősebb csoportra. Eddig 9 fogat kellett eltávolítani vagy gyökér kezelni, éspedig hetet a kezelés napján vagy utána néhány nappal; a késői károsodások száma tehát mindössze kettő. Ez a 9 fog általában a pulpitises, valamint súlyosabb roncsolást szenvedett fogak közül került ki; a betegeknek 4 esetben eleve kifejezett gyulladásos panaszai voltak, 3 esetben a pulpa súlyosabban roncsolódott; a caries profunda esetek közül mindössze kettő volt sikertelen, de kisebb pulpa vérzést ezeken is észleltünk. A klinikai eredmények megítélésére az eltelt időszak már elégségesnek tűnik. Eddig 68 beteg 78 fogának járt le az egyéves ellenőrzési ideje; a féléves ellenőrzési idő azonban már minden kezelt fogon lejárt. 8 beteg a 6 hónap utáni, további 3 az egy év utáni ellenőrzésen nem jelent meg. A 6, illetve 12 hónap után ellenőrzött fogak tünet- és panaszmentesek voltak, bár hőérzékenységük általában kisebb volt, mint a szomszédos esetlegesen tömött fogaké. Az ellenőrzést megnehezítette, hogy a közben eltelt idő alatt jónéhány kezelt fog épült be pillérként rögzített pótlásba. E fogak azonban az így megnövekedett mechanikai feladatoknak is tökéletesen megfelelnek. Az ellenőrzések során az említett módszerekkel 11 esetben tűnt kérdésesnek a fog vitalitása, de a kezelt betegek többi, biztosan élő egészséges vagy tömött fogán is általában csökkent vagy bizonytalan pulpa-reakciót találtam. Ettől függetlenül is a Pulpovitallal kezelt fogak érzékenysége általában kisebb volt, mint a többi, esetlegesen tömött szomszédos fogé. A rtg.-képeken azonban e bizonytalan vitalitású fogakon sem láttam kóros periapicalis folyamatra utaló jelet. Ahol ilyen elváltozást észleltem, azt a fogat természetesen a sikertelen kezelésekhez soroltam (az egyik késői sikertelen eset). Késői eredményeink megítélésében a klinikai tünet mentességre és a klinikai, valamint a rtg-vizsgálatok eredményeire támaszkodhatunk; ezek szövettani vizsgálatokkal megerősítésre szorulnak. Hogy az észlelt 91,7%-os klinikai és röntgenologiai tünetmentesség mennyiben tekinthető biológiai gyógyulásnak, a rövid megfigyelési idő alatt, különösen szövettani vizsgálatok hiányában, nem tekinthető eldöntött kérdésnek. Klinikai eredményeink azonban minden esetben nagy reményekre jogosítanak; hogy a 6—12 hónap előtti sapkázást túlélt pulpa ezen károsodás következtében később haljon el, annak valószínűsége véleményünk szerint kicsiny. Ezért klinikailag sikeresnek tekinthetjük a pulpa sapkázását, ha 6—12 hónap múltán vitálisnak tűnik és a kezelt fog gyökércsúcsa körül nem támad csontroncsolással járó kórfolyamat. A közhiedelem végleges gyógyulásnak a pulpa másodlagos dentin általi lezárását tekinti. A rtg-képek értékelésekor csupán néhány esetben tudtunk eddig olyan jelenséget megfigyelni, amelyből ilyen gyógyulásra következtethetünk. Nem tudjuk megmondani, hogy a remélt másodlagos dentinképződéshez menynyi idő szükséges, de tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy másodlagos dentinképződésre egyáltalán szükség van-e. Ennek eldöntésére és vizsgálatára nyilvánvalóan hosszabb ellenőrzési időre van szükség; közben módunk lesz szövettani vizsgálatokkal ismereteinket kiegészíteni, mert néhány fogat eleve azzal a szán-
