Fogorvosi szemle, 1963 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1963-03-01 / 3. szám
72 IVANKIEVICZ DÉNES DR. lenyomat alapján a felső és alsó állcsontról modellt készít, majd a fogakat artikulációba hozza, s ezúton elkészíti a sínt a „kaucsuksapkát”, mely az alsó és felső állcsont fogait tökéletesen fedi, s a harapást egy kissé megemeli, hogy a táplálék szájbavitelére kis nyílás maradjon. A sínt ezután behelyezi a szájba, s így az állcsont fogai az eredeti helyzetükbe kerülnek, s ezáltal a fractura reponálódik. A száj zárásával a fogsorok okklusiós helyzetbe kerülnek, s ekkor a mandibulát kötéssel „bandázzsal” rögzíti. Egy másik használható fogsín volt az, melyet Weber ismertet. Miután a törött részek eredeti helyzetükbe kerültek, lenyomatot veszünk a mandibuláról, s a modellre kaucsukból két gyűrűt készítünk a fogak köré, a rágófelület szabadon hagyásával. Tulajdonképpen ez egy összefüggő lingual-buccal sín. Ennek a behelyezése egyszerű, a harapás emelése nem szükséges, és az artikuláció is minden nehézség nélkül normalizálódik. A kaucsuk jobb, szilárdabb rögzítése céljából Haun a sín egész belső felületét megpuhított guttaperchával fedi be és szorosan rányomja az alsó fogsorra, majd összeharaptat. Sauersen a felső állcsontról, majd a mandibula minden fragmentumáról lenyomatot vesz, és minden tört részről külön modellt készít. A részmodellek egymáshoz való tartozását a maxilla modelljének fogíve szerint állapítja meg, illetve azzal artikulációba hozza, s ekkor a mandibula részmodelljét egy egésszé egyesíti, s erre készül a fent leírt kaucsuksín. Ezt először az egyik tört rész fogaira helyezi, majd azután a többire. Ha a kallusképződés már megindult és az artikuláció rossz, akkor a kezelés már nehezebb. Hickory-pálcikákat helyez ilyenkor a fogak közé, ahol a törés van. A diófapálcikák nyálban megduzzadnak, s így a törvégek eltolódnak egymástól. Ekkor kaucsuksín készíthető a fent leírt eljárások valamelyikével, s ezzel a dislocalt csontok eredeti normális helyzetükbe hozhatók. A kaucsuksínekkel kezelt töréseknél eleinte nehézséget jelentett a nagyobb dislocatio, amihez még társulhatott a fogak abnormális állása, vagy elvékonyodásuk a gyökéri részük felé. Ilyenkor a tört részek nehezen voltak behelyezhetők, a kaucsukgyűrűbe úgy, hogy abba rögzítetten álljanak. Mertins úgy segített ezen, hogy a gyűrűt két részre fűrészelte, leginkább lingualis és buccalis ívre, majd így külön-külön a szájba helyezve azokat csavarral egyesítette. A kaucsuk sínek nagy haladást jelentettek a mandibula fracturák ellátásában. Alkalmazásukban nehézség volt, hogy a beteg szájáról gipsszel pontos lenyomatot kellett venni, s mivel legtöbbször lágyrészsérülés is van, ez erős fájdalmakkal jár, amihez még ilyenkor társulhat a vérzés és kellemetlen nyálfolyás. Az első kaucsuksínt nem gipsz, hanem stenc lenyomat után Warnehros készítette. A kaucsuksín alkalmazásának további hátránya, hogy kevésbé rugalmas és nehezen tartható tisztán, mert a leggondosabb polírozás esetén is porózus marad, s így az ételmaradék le tud rakódni, aminek bomlása miatt a sínt gyakran ki kell szedni tisztogatás céljából. Előnye viszont a később ismertetendő drótkötésekkel szemben, hogy behelyezése és kivétele viszonylag könnyű és fájdalommentes. Mikor a mandibula fracturák ellátására a drótvarratot kezdik alkalmazni, a szerzők nagy része többek közt Greve, Mayer is contraindicáltnak, sőt Mayer műhibának tartja, mert a műtétek után sok necrosist, sequester képződést látnak. Ennek okát a legtöbbször nem aseptikus körülmények között végzett műtétben keresik, ugyanis a drótvarratot a súlyos fracturáknál alkalmazzák, ahol a törésen kívül súlyos lágyrészsérülések is vannak. Ma már tudjuk, a sikertelenségekhez hozzájárult az is, hogy a drót anyaga nem volt szövetbarát. Maga Partsch is ezüst és bronz drótot használt. Partsch közli a műtét technikáját is ; a törvégeken finom fúróval „járatot” kell készíteni, majd a
